A harmadik nap volt számomra a legfontosabb, és egyben legunalmasabb is, de nyilván azért az ember ilyenkor inkább olyan programok felé orientálódik, amik legalább a kocsmába a zenegépből szólnak, hátha elkapja egy-két nóta majd a tömeggel együtt, és teljes torokból üvöltheti a szarásig ismert „himnuszokat”!

Alvin És A Mókusoknak van akkora múltja és munkássága, hogy amikor még igen szerény kínálat volt az országban „melodic-kali” punkból (nevezze, ki minek akarja), minden lakótelepi házibuliban megfordult legalább egy műsoros kazettájuk a kilencvenes évek közepén, természetesen borzalmas minőségben, de annál nagyobb hangulatot csinálva. Annak ellenére, hogy most már sokkal ismertebb, sőt a kemény zenei elitbe tartozik, szerintem még mindig hiteles. Inkább ezt hallgassák a tinik, mint a fröccsöntött műanyag kancsóba töltött húgy meleg limonádé X-faktoros hyper sztárként aposztrofált akárkicsodát, mert ebben van legalább némi élet tapasztalat meg talán realitás, nem úgy, mint akire fél év után annyira emlékszünk, mint a karácsonyi gyomorontása. Profi előadók, jó hangulat, ügyes műsortematika, de így közeledve a harminchoz ez már inkább nosztalgia, mint totális extázis. Ha valaki aktívan fesztiválozik, nem ússza meg a Depressziót, itt sem lehetett természetesen. Én megértem ezt, hogy miért kell, meg miért vonzó ez a zenekar, és miért ilyen időpontban játszik. A hangzás az antidobogón simán kapta az aranyérmet, a közhelyes szövegek természetesen ütöttek, rengetegen énekelték és voltak kíváncsiak rá, a hatásvadász nu-machine-fly kvintel-ős háromszög refrének pedig extázisba hozták a népséget. Nem gondolom, hogy nekem lenne kenyerem megítélni ezt a koncertet, mert abszolút nem vonz a Depresszió, de a zenei tehetség, illetve maga a show nem hagyott kívánni valót maga után, teljesen rendben tolták a srácok, és nyilván a rajongóiknak nem okoztak csalódást. Skindred-ék olyan gyakorisággal járnak Magyarországra, mint én a sarki közértbe. Kérdés, hogy valóban ennyire szeretnek ide járni, vagy csak a menedzsmentjük szereti ennyire a babgulyást, vagy nemes egyszerűséggel olcsóbbak, mint az identitás zavaros répagatyás metal celebek? Mindenesetre hatalmas koncertet adtak, és óriási show-t prezentáltak a nagyérdeműnek. Ilyen direkt kapcsolatot nagyon kevesen tudnak létesíteni a közönséggel, ráadásul egy rohadt jó setlist-tel még sikerült is megfejelni a bombasztikus örömzenélést! Benji Webbe túlvilági aranyozott öltönye, még a Swechat-re érkező repülőket is elterelte, annyira világított. Kiváló frontember és mentes minden allűrtől. Rengeteg jó nótára lehetett a lányokat nyakba kapni vagy éppen a lábak között huzigálni. Nagyon sokan meg is nézték, a legvidámabb buli volt az egész feszten! Respect! Délutántól kezdtek szaporodni a különböző Jerseyk, a kosaras mezek és a fordított Baseball sapkák! Estére jelentősen meg ugrott az átlagéletkor és rengeteg szimbolikus tetoválás virított nyakakon, kezeken mindenhol. Hatalmas örömömre megjelent az itthoni hardcore színtér jelentős hányada, rengeteg ismerőssel, autentikus szervezővel sikerült valamit felidézni abból a hangulatból, amikor a hazai underground totálisan önszerveződő volt. A Biohazard-ra csak sikerült összetrombitálni a megtépázott keménymag egy jelentős hányadát annak ellenére, hogy ez a műfaj már sajnos nagyon-nagyon kevés embert vonz és a fiatalabb generáció totálisan, félreértelmezi már a műfaji kritériumokat is, nemhogy magát az üzenetet. De ez így természetes, trendek jönnek mennek, közösségeikkel együtt. Ugye a félsz mindenkiben megvolt, hogy Evan Seinfield mindent átható egója nélkül milyen lesz a Bio, de őszintén megmondva az utóbbi évek bohóckodásait, a zs kategóriás börtön sorozattól a homo glamm rockband-en keresztül a pornóba ugrott fejesig, majd hirtelen egy valóság showból kiszédelegve szuper kemény motoros banda tagot játszani több, mint szánalmas. Sajnálatos, hogy ami régen csak „Five Blocks” volt, most már egyenesen a ló másik oldalára röpítette. Scott Robertsről csak jót lehet hallani, a tengerentúli metál média se kezdte ki, tehát a siker borítékolva volt. A hangzás inkább volt érdekes, mint egyértelműen szar, sok olyan kis apró részletet sikerült kihámozni, amire eddig fel se figyeltem, de ami biztos, Roberts végig rohadtul alul volt keverve. Reborn in defiance-el robbantak a színpadra olyan fiatalos lendülettel, hogy azt a sok kis guggolós pózer igencsak megirigyelhetné. A pörgő gitározás, oszlopra mászás, most se maradhatott el, ezek kezdenek egyértelmű Bio védjegyekké válni! Egy percre se pihentek, miközben zúdították a népre a jobbnál-jobb nótákat (Wrong Side Of The Tracks, Tales From The Hard Side, D.F.L., Each Day, Black And White And Red All Over ). Természetesen volt Punishment (a nagybetűs Hegyalja pillanat 2012-ben!) és Bad Religion feldolgozás is (We’re only gonna die.) Totálisan letaglózott az energia, ami a színpadról átjött, de valahogyan mégis hiányérzetem volt koncert végén. Evan ide vagy oda sajnos hiányzik, ezt még szokni kell, de a legjobb koncert volt nemcsak Hegyalján hanem eddig 2012-ben is.