Úgy tűnik, idén a doomerek álmai sorra megvalósulni látszanak. Alig pár hónapja tette nálunk tiszteletét a műfajon belül is ultralassú témáiról híres Sleep zenekar, nyár közepére pedig a legendás Saint Vitus érkezése hozta lázba a belassult zene kedvelőit. A Black Sabbath nyomdokain alakult banda félreismerhetetlen és stílusteremtő éj-zenéjével igazi DOOM-Legendává nőtte ki magát – mégis ez volt az első itthoni fellépésük! Érthető tehát, hogy nagy várakozás előzte meg ezt az ünnepi eseményt!

A helyszínre, hangzásra, de az előzenekarokra se lehetett panasz: ugyanis egytől-egyig a DOOM-színtér kiemelkedő hazai képviselőire esett a választás, név szerint – és egyben fellépési sorrendben – Wall Of Sleep, Sunday Fury és Magma Rise. A Wall Of Sleep egyik legkedvesebb magyar metal bandám, akik ráadásul nem túl gyakran koncerteznek – éppen ezért volt fájó pont, hogy sikerült lemaradnom majdnem a teljes programjukról! Szó szerint az utolsó másfél számra estem be, és csak fokozta bosszúságomat, hogy a máskor a végén vagy a ráadásban lejátszott egyik nagy kedvencem, a Signs – mint utóbb megtudtam – a buli elejére került! De ez már legyen az én gondom… Nyitóbanda lévén sokat nem játszhattak, így (amennyire láttam) zömével az utolsó két album nótái kerültek elő, így például a zseniális Buried 1000 Times vagy a mégoly különleges Army Of The Dead. Ez utóbbi nóta valamelyest kárpótolt a kimaradt többiért… S bár nem sokat láthattam Belőlük, az a kevés, amihez volt szerencsém, továbbra is a szokott színvonalat hozta, ráadásul hangulatos egy buli volt, a roppant kis létszám ellenére is! Jó érzés látni, hogy a zenekarba már tökéletesen beilleszkedett szövegíró-énekes Cselényi Csaba végre ebben a közegben is tud és mer bátran, felszabadultan mozogni a színpadon. A Sunday Fury kb. 9 órás kezdésére már nagyobb tömeg gyűlt össze. Jómagam 5 évvel ezelőtt láttam-hallottam őket először, a szintén korszakalkotó DOOM-Legenda Trouble előtti egyik fellépőként. Azóta is folyamatosan lenyűgöznek! Az általuk játszott füstös stoner-ízekkel átszőtt DOOM (mely helyenként a Down hangulatát eleveníti fel bennem) különleges és egyedi atmoszférát teremt koncertről-koncertre – ez most se volt másként. Egyedül talán a legutóbbi lemezen hallható üvöltöző kísérletezős énekhang nem nyerte el tetszésemet; Márkus Levi szövegíró/gitáros/énekes eddig megszokott hangja szerintem maximálisan illik ehhez a zenéhez- nekem ennél jobb se kell! S ahogy minden alkalommal, ezúttal is a lírai hangvételű, gyönyörű Save at last nyújtotta a koncert legkülönlegesebb élményét. Ez a Dal a mai napig mélyen megérint, meghat, és a szívem egy darabja, lezárt múltam egy töredéke él benne tovább – ezért is kötődöm hozzá annyira! A soron következő Magma Rise megalakulása végső soron egy szomorú eseményhez köthető (történetesen a szövegíró/énekes/frontember kiválásához a Wall Of Sleepből), ugyanakkor szomorkodásra semmi okunk: a hamisítatlan Holdampf Gábor-féle énekhang és Hegyi Kolos eltéveszthetetlen játéka immár a Wall Of Sleep-gitáros Füleki Sanyi játékstílusával ötvöződik. Mondhatni: a régi idők hazai DOOM-etalonjaként ismert Mood „feltámadt poraiból” /lévén, hogy mindhárom alapító tag már a csapatot erősíti/. Füleki Sanyi beállása óta először láttam a bandát – akik a tőlük megszokott lelkesedéssel és profizmussal nyomták végig a bulit. Mivel jelenleg egy lemezes a banda, hát mi másról játszottak volna; két nagy kedvencem rögtön az elején el is hangzott (a Times been given nyitódala, valamint a For Those…), a végén persze az elmaradhatatlan Mood-klasszikussal, a Glow, Burn, Scream-mel. Ezt a nótát a Magma Rise albumra újra fel is vették, s amellett, hogy a koncertjük méltó lezárása volt, ideális átvezetőül szolgált az egész este várva-várt főbandájához. S bár 11 óra volt már, mire a kisebb tömegéljenzés közepette végre színpadra lépett a Saint Vitus, senki nem tűnt fáradtnak vagy lestrapáltnak! Ők pedig azonnal bele is csaptak a húrokba, rögtön a 2012-es album egyik dalával indítva a bulit (Blessed Night). Ami ezután következett, azt nehéz szavakba foglalni! Volt itt megannyi elszállós, éjsötét, mélabús melódia, a régi idők klasszikus lemezeiről (például: I Bleed Back); melyek jól beleillettek a gyorsabb tételek közé (mint mondjuk a White Stallions vagy a Clear Windowpane). Az új lemezről az említett nóta mellett eljátszották a Let Them Fall-ot, a The Bleeding Ground-ot, valamint a The Waste Of Time-ot. A koncertet a névadó Saint Vitus c. számmal zárták, de természetesen nem maradhatott el a két ráadás se (Dying Inside és Born Too Late)! Ez utóbbi végén a gitáros Dave Chandler úgy döntött, hogy kicsit bevegyül a tömegbe – hát ez igazán óriási élmény volt! Annál is inkább, mert pont mellettem vágott utat magának a közönség soraiba, és szemmel láthatólag nagyon jól elvolt a magyar rajongók táborában! Rá különben is jellemző volt, hogy minden szám előtt bekonferált, lelkesített és kérdezgette, jól érezzük-e magunkat; WIno Mesternek – aki különben mostanában elég sokat tett látogatást kis hazánkban - nem sok lehetőséget hagyva… Neki azonban nem is volt szüksége nagy szavakra – annál többet beleadott a dalokba, és ez már maga az áhítat volt! Összességében elmondható, hogy a legendás csapat hírnevükhöz méltó, különleges és egyedi hangulatú koncertet varázsoltak a Hajó kis híján zsúfolásig telt termében; megrekesztve a levegőben valami mélységes, éjfekete bánatot, mely mintha valamely éteri világból szűrődött volna át; Megigézve, Megbabonázva és rabul ejtve a szíveket. … Ez a DOOM? Kétségtelenül ez is; de nehezen definiálható, bár mégoly magával ragadó! Sötéten hullámzó éj-folyam, melyben ott tündököl a Hold ezüstös fénye is. Szomorú, mély és áhítattal telt, érzésekkel telített – egyszerre fájdalmas és gyönyörű, borzongatóan édes, szívmelengető és bársonyos, kedves is. Kapuit nyitja felénk, akik készek vagyunk meghallani szózatát. Negédes, mélabús szózat – egy-egy darabkája az Örökkévalóságnak. Melyet akkor és ott, ama Különleges estén a Saint Vitus varázsolt ide nekünk. … Hálás Köszönet érte Nekik!