Stoner-körökben már jól ismert név a Stonedirt (jóllehet, zenéjük korántsem redukálható le egyetlen stílusirányzatra!), s a karcosabb-zúzósabb, nyersebb új lemezük megjelenése óta még szélesebb rajongótábornak örvend az immár 7. éve aktívan koncertező magyar metal banda. Jómagam 2 évvel a megalakulásuk után, 2007-ben ismertem meg őket, s már első hallásra magával ragadott, annyi erő, dinamizmus, érzés és élet volt dalaikban.

Két dologra emlékszem az első benyomásaimról. Az egyik, hogy az énekes hangja kísértetiesen emlékeztetett Phil Anselmo-éra (márpedig köztudottan fanatikus Pantera-rajongó vagyok); a másik, hogy annyira különleges és magával ragadó, sodró lendületű és érzelemgazdag volt minden nóta, hogy már akkor tudtam: számomra ez nem csak egy zene(kar) lesz a sok közül. Ők a legkedvesebb hazai metalcsapatom, és a metalfalkám, a barátaim is, akikhez egy életre elköteleződtem, azt pedig el se tudom mondani, mily szoros kötelék fűz hozzájuk, s mennyire áthatják, áthatották az életemet. Bár rajongásom és őszinte szeretetem feléjük elfogulttá tesz, minden túlzást nélkülözve állíthatom, hogy ígéretes és tehetséges zenekarról van szó, akik nem csak a stúdióban, de minden koncertjükön bizonyítják, hogy ott a helyük a metal élvonalban! A négytagú csapat (Tarjányi Endre – ének, Kemencei Balázs – gitár, Kamarás Szilárd – basszusgitár, Ifju Boldizsár – dob) 2005-ös megalakulása óta 2 demot (Joygrind; Bonus Thrash), 1 EP-t (The Fellowship of the Steel) és 2 sorlemezt adott ki (Redneck Blues és Inherited Fever) – ez utóbbi idén jelent meg. A Stonedirt zenéje azonnal felismerhető, a sok hatást magában egyesítve jellegzetes és ízes, southern-stoner-thrash elemeket elegyítő, karcos fémzenét játszik, egy kis Pantera-áthallással (ami véletlenül sem jelent kópiát!!), ahol a riffek, az énekes Endru meghatározó, széles spektrumban mozgó hangja, a jellegzetes hangzásvilág és hangulat egyaránt egyedivé, „Stonedirtössé” teszi e muzsikát. Mindez pedig koncerteken jön ki igazán: az élő fellépés dinamizmusa, zenéjük átütő ereje vagy éppen lírai oldala minden bulijukon maximálisan érvényesül. S mivel az Inherited Fever anyaggal még merészebb és karcosabb irányt vettek, koncertjeiket a közös headbangelős zúzás jellemzi, ahol a közönség és banda egy egységként mozog. Ahogy Endru fogalmaz: egy „metalgömböt” alkotunk, ahol ugyanaz a cél, az érzés, a közösségi hangulat, az átélt élmény. A srácok iszonyú kedvesek és közvetlenek, a buli előtt és közben is egyaránt önmagukat adják; látszik: mennyire élvezik, hogy zenélhetnek – azt a muzsikát, amit ők szeretnek megalkuvások nélkül, a maguk örömére, melyben a rajongóik – a joygrinderek – (egyre népesebb!) tábora is részesedik, osztozik. Ezen a koncerten se volt ez másként! Endru jó szokásához híven kedves szövegeivel konferálta be a dalokat, s teli torokból üvöltözött, hogy a refrénnél átadja a lehetőséget néhányunknak a közönség soraiból (ó, ez megunhatatlan, óriási élmény minden alkalommal!); a basszeros Szili a szokott módon sokat mosolygott, mialatt pengette a húrokat; Boldi nagy átéléssel püfölte a dobokat; a gitáros Balu pedig újfent elkápráztathatta a közönséget egyre technikásabb játékával. Mivel idestova öt éve járok rendszeresen koncertjeikre (márpedig igen sokat játszanak, szezonidőben havonta többször is), látom a növekvő profizmust a játékukon, fellépésükön, stb. A dalok javarészt az idei albumról kerültek elő (a címadó Inherited Fever mellett a klipnóta Hellectric Steel, a DOOM-osan belassulós My Skin, az elmaradhatatlan és személyes meg talán közönségkedvenc Kingdom Of Medusa, valamint a szintén imádott Business Is Your Name). A régiek közül sajnos csak három nóta fért bele, köztük a nagy-nagy kedvenc Wretched Me-vel (ami annak idején az egyik HammerWorld-válogatás CD-n is szerepelt), s természetesen az elmaradhatatlan Southern Records And Beer And Brandy. Ez utóbbi még a korai Bonus Thrash-ről való, s ha hallom, mindig felidézi bennem a régi hangulatot, akkori életem (beváltatlan) nagy reményeit, álmait, örömeit. Rengeteg szállal kötődöm hozzá, emellett igazi southern-ízű nóta, a kezdeti idők nagy ”slágere”! Egyedül azt bántam, hogy nem volt jelen az a lány, akivel erre a dalra táncolni szoktunk – mert ez bulizós nóta, táncolós, elszállós, reményteli és szívemnek kedves… Hiányolnám, ha nem játszanák! Azért volt egyedi mozzanata ennek a bulinak is. Tudniillik aznap volt a gitáros (nem mellesleg a Wall Of Sleep oszlopos tagja is!) Kemencei Balu 30. szülinapja! A koncert alatt és után is meggratulálták őt, aki pedig bemutatott egy kis ’virtuóz’ gitárszólót, szerintem mindnyájunk örömére! ;) A ráadásban Endru a tőle megszokott módon bevegyült a közönség soraiba, szóval volt egy kis „köznépi üvöltözés” és igazán baráti hangulat, ami általában jellemző a Stonedirt fellépéseire! Mit is mondhatnék még? Ezen az estén összegyűlt néhány rokonlélek „Joygrinder”, s egy közös metalgömbben átélt egy újabb „kis csodát”. Hogy miért és hogyan szeretem őket, el nem mondhatom, de azt tudom, hogy egy hónap múlva, a Yukban, november 30-án újra ott leszek, hogy lássam, halljam és magamba szívjam mindazt, amit a zenéjük közvetít. Mert ahol ők vannak, amit ők játszanak, abban én is benne vagyok. www.facebook.com/Stonedirt