tartalomkoncertekgalériaimpresszumvideókletöltés
Koncertek

Aerodrome fesztivál: Limp Bizkit , Rob Zombie, Battlecross, Powerman 5000 - Budapest Park

Aerodrome fesztivál: Limp Bizkit , Rob Zombie, Battlecross, Powerman 5000 - Budapest Park
Az első kérdés amint beléptem a helyszínre meg is fogalmazódott bennem. Ha ennyi rasztás, fordított baseball sapkás fiatalember rohangál a magyar ég alatt, akkor mért panganak a vidéki a klubok a hasonló módszerrel operáló honi zenekarok megmozdulásai alatt? De nem kellett sokat várni, hogy rájöjjek a varázs szóra : Retro!
Ez a módszer mindig is hatványozottan működött, ha magyar viszonylatban gondolkozunk, és ezt a korai harmincas korosztály vissza is igazolta, hogy bizony sokan akkor szocializálódtak a megjelentek közül, amikor a headliner fénykorát élte, mert bizony a Bizkit már erősen nosztalgia kategória, ha tetszik, ha nem. Ugyan ki emlékszik már az ezredforduló legprovokatívabb zenekarárra, aminek elég volt csak a nevét kimondani, és már is izzott a levegő, a hagyományos metálosok és az új trend vonalát képviselők között bármely rock kocsmában? Hát a feminim répagatyások biztos nem. A Powermen 5000 végére értem oda, de nyilván egy számból nem lehet túl sok következtetést levonni, az biztos, hogy jól szólt. Ha bárki meghallja a Megadeth nevét, nehezen vonatkoztat el Dave Mustaine utolsó évtizedét jellemző ámokfutásától. Hülyébbnél, hülyébb nyilatkozatok, folyamatos kavarások a banda körül, tagsággal és fellépéssel egyaránt, és mint megtudtuk Hetfield illetve Araya nyilatkozataiból, meg lehet köszöni azt is a hisztis frontembernek, hogy többet a Big Four már nem fog együtt turnézni. Itt sem úsztuk meg botrány nélkül, különböző (ál)hírek hatására konkrétan ez a koncert elmaradt. Helyettük a Battlecross ugrott be, amit természetesen senki se értett, mert műfajilag egy laikus is megmondta volna, hogy ez a power metálos elemektől se mentes, leginkább metalcore-nak nevezhető bandának bizony semmi keresni valója a Line up-ba. Ennek ellenére egy precíz feszes tracklist-et nyomtak, és ennek hatására néhányan a korán érkezett, napsütötte, erősen besörözött közönségből elszánt, de ritmustalan headbangel-ésbe kezdtek. Környezetem egy része erősen Rob Zombie függő, ezért bőven halottam már ódákat a bandáról, illetve annak supershow-járól. Érdekes egyébként az a paradoxon, hogy Amerikában bőven mainstream kategóriába tartoznak, míg Európa-szerte még mindig másodvonalas bandának számítanak. Barátaim szomorúan összegezték, hogy mivel itt nem tízezres nagyságrendű a nézősereg, ezért vélhetően egy szerényebb show-t fognak nyomni, ami költségvetésben arányban lesz a megjelentek számával. Természetesen félelmük beigazolódott, be kellett érni a színpadon felsorakoztatott vásznakkal, amelyen klasszikus horror karakterek szerepeltek, illetve néhány óriás lufival. Valamiért a sors úgy hozta, hogy Zombie már kizárólagosan ex-Manson tagokkal dolgozik. A sok elnyomott egymásra vigyorgásból, illetve összhangból és konferálásokból érezhető volt, hogy ez több, mint pusztán egy összeverbuválódott banda, látszott, hogy élvezik egymás és a közönség társaságát egyaránt. Megszólalásban vitte a banda az estét, John 5 gitárja olyan sound-al szólalt meg, hogy leesett az állam minden túlzás nélkül. A banda egy igazi best of show-t nyomott, kapásból a legnagyobb slágerrel, a Dragula-val kezdtek, majd jött a Superbeast, a More human then Human és így tovább. A számok közé bepréseltek egy kissé mesterkélt dob szólót, illetve John 5 is vírgázott egy hatalmasat a hathúroson, miközben Zombie összevissza futkározott a kordonok között. Mivel a számok alatt végig ment a sampler, ezért a banda óramű pontossággal játszotta végig a teljes műsort, de abszolút nem volt merev, profi előadók örömzenéléseként is fel lehetett fogni a bulit. Egy vissza-taps után le is vonultak. Számomra az est bulija volt nem kérdéses, a vártakkal ellentétben. 21:30-kor robbant be a Limp Bizkit a színpadra. Robbanásnak nevezni barokkos túlzás a sötétben lődörgést, minden esetre elkezdték, iszonyú halkan és gyatra sound-al, ami azért hála istennek a koncert közepére realizálódni látszott, de Wes Borland gitárja még így is csak zümmögött az előző banda megszólalásához képest. Durst egója végig uralta a showt, de nagyon rutinból kivágottnak tűnt az egész, nem volt összhatás és a kirobbanó energia is hiányzott, pedig a közönség iszonyú hálás volt, és nem is egyszer térdelt le kb. 1000 ember, hogy egy felvezetés után önfeledten tomboljon egy zúzásra. Láthatóan mindenki tiszta erőből nosztalgiázott megőrülve, de a zenekar részéről nekem mesterkélt volt az egész, tipikus esete az összekínlódásnak, hogy azért csak kéne nyomni egy turnét, ha már nincs akkora népszerűségünk mint rég, de az életszínvonalunk ugyan akkora egzisztenciális hátteret kíván. A lejtmenetet, amit az utóbbi korongjaival produkált, nyilván a banda is érezte, és ezért a szinte üresjárat nélküli lemezeit erőltette, ami elsősorban a Chocolate Starfish és a Singnificant Other lemezek reprezentálnak. Azt meg, hogy valaki a saját műsoridejéből közel 15 percet arra szán rá, hogy ismert metál slágerekből össze-vissza kezdéseket és riffeket halászgat ki, majd hamiskásan eljátssza, az ne lepődjön meg, ha a saját maga buliját egy próbatermi jammeles színvonalára süllyeszti. Volt itt minden, Guns’n’Roses, két Nirvana és egy iszonyúan szarul eljátszott Master of Puppets. A dolog iróniája, hogy Rob Zombiék 1 órával ezelőtt pirították oda az Am I Evil-t hiba nélkül. A másik, hogy tök jó hergelni a közönséget, és a zúzda előtti riffeket és kiállásokat ismételgetni, de nem addig, ameddig már a hatalmas spanolás érdektelenségbe fullad, ha most foci kommentátor lennék, akkor azt mondanám, hogy Durst nagyon sok helyzetet kihagyott. Az meg, hogy valaki 10 percen keresztül tanakodik a zenésztársaival a színpadon, azt végképp nem tudom mire vélni. Ennek ellenére, aki pusztán nosztalgiázni akart, az nem csalódott. Amit kaptunk, az egy teljesen kiszámítható show, kötelező slágerekkel de semmi több.

[2014-06-18 19:09 feltöltő: Szilárd]