tartalomkoncertekgalériaimpresszumvideókletöltés
Koncertek

Hegyalja Fesztivál 2013 - 1. nap

Hegyalja Fesztivál 2013 - 1. nap
Idén sikerült annyi zenekart megnézni, hogy nem lesz elég egy beszámoló. No nem, azért mert csak a kedvenc bandáim játszottak, hanem azért mert direkt szemügyre vettem azokat a zenekarokat is, akik általában az internet kereszttűzében kiharcolják a rivaldafényt. Kénytelen vagyok kikacsingatni a metálból, egyben sajnos farkast kiáltani a metálon belül. Volt hatalmas pozitív csalódás, vásári gicsparadé, letűnt babér-lovagló, kompromisszummentes kabaré, sznob-lepel alatti álművészkedés, és nem utolsó sorban rengeteg kiváló koncert.
A legelső zenekar Newsteed volt, amit sikerült górcső alá venni. Megmondom őszintén nagyon felkészületlenül értem a koncertre, Jason Newsteed munkásságát nagyon jól ismerem, azonban a mostani produkcióról fogalmam sem volt. Egyrészt, hogy milyen, másrészt, hogy mit várják egy ilyen széles zenei spektrumot átölelő pályafutástól. Flotsam and Jetsam, másfél évtized Metallica, egy rövid kitérő az Echobrian-nel majd egy kis Ozzy session, és végül az első igazi hamisítatlan metál banda. Beleestem abba a hibába, hogy én is elkezdtem a kényszeredett hasonlítgatni, azonban a koncert előrehaladtával elillant a lila köd és örömmel tudatosítottam magamban, hogy ez nem lesz Metallica kópia. Newsteed nem öregedett semmit, vállalta hányatott sorsát és egy igen erős bemutatkozást produkált számomra, ami zeneileg kiváló, de hatás szempontjából felejthető. Kétségbe vonhatatlan a hozzáértés, pörögtek a jobbnál jobb riffek, főleg a dobos ütött nagyon feelingesen, és tökéletesen passzolt Jason kormos hangja is a néhol blues-os Sabbath-os, néhol southern-es, doom-os hatásokat felvonultató zenei produkcióhoz. A Staind gitárost is felvonultató zenekar egy kiváló koncertet nyomott. A Subscribe hozta a szokásos szintet. Energikus, pontos és egy zeneileg nagyon kimunkált produkciót tettek le az asztalra, évről évre erősebb show-val örvendeztetik meg a nagyérdeműt. Következett a sokat vitatott Asking Alexandria. Ami érdekesség, hogy a fiatalabb metálosok vagy megfeszítik őket és eretnekként megégetik, vagy pedig totális rajongásban törnek ki értük. Én igazából egy középszintű metalcore (?) bandának tartottam őket, amely dogmatikusan követi a breakdown-nyáladzás-breakdown-hisztérikus katarzís-breakdown-világfájdalmas melankólia képletet. Nagy meglepetésemre a zenekar élőben egy nagyon erős koncertet nyomott. Természetesen itt is érvényesült az, ami a lemezen nem, rengeteg volt a hamis hang, de valahogy a dinamika és a beleélés feledtette ezt a malőrt, valószinűleg azért, mert egy világklasszis dobos erősíti a csapatot. Rendesen kijárták a metalcore elemit nem hiányzott semmi klisé a szinte első hallgatásra kiszámítható zenei tematikából. Ha valaki megkérdezné gúnyosan tőlem, hogy mért pont ezt a metalcore bandát hallgatom, legalább már tudok választ adni: az élő teljesítménye miatt! Slayer táján sok a zűr, és még több a megválaszolatlan kérdés. Jeff tragikus halála persze rányomta a bélyegét a hangulatra, de pókcsípés ide vagy oda, aki látta a War at the Warfield dvd-t, az már találhatott árulkodó jeleket az interjú alatt, hogy bizony minden idők egyik legnagyobb trash metal gitárosa elég gyakran elrúgja a pöttyös labdát, és bizony gyakran le is főzi a kávét. Ugye most Araya legutóbbi nyilatkozata bizonytalanította el rendesen a Slayer rajongókat, ami mondjuk elég érdekes indok, mert Jeff nem aktív tagja a csapatnak 4 éve, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi két albumon már csak szólózott és Kerry King írta a dalok 90%-át, de abból a szemszögből megvilágítva, hogy a Slayer klasszikusok (a Reign-South-Seassons érából) nagyrészt az ő keze munkáját dicsérik, érthető Araya állásfoglalása. A Lombardo-s szappanopera szerintem senkit nem érdekel már, engem meg pláne nem, mert a metálvilágba a belépőkártyámat a Diabolus és a God hates us all hatására váltottam ki, és mint tudni illik ezen a két albumon Bostaph dobol. Ezzel persze nem csökkenek Lombardo érdemei, a mai napig meghatározza a core zenéket dobolása, és a 80-as évek végéig utánozhatatlan is volt, de ettől függetlenül a lehető legjobb választása volt a zenekarnak Paul. Jellegzetes fill-jei és groove-jai bármikor felismerhetőek, Gary Holt pedig szerintem napjainkban, Marc Rizzo mellett a legjobban alúlértékelt gitáros. Metronómi precizitás jellemzi játékát, tremolós üveghangjai, amiket kicsikar egy nyújtás következtében a gitárból teljesen túlviláginak hatnak. A World Painted Blood intrója után következett is a címadó, majd sorban csendültek fel a Slayer klasszikusok. Discipline, Chemical Warfare, Postmortem (sajnos aktuális). Érdekesség volt, hogy a Abyss albumról öt tétel is elhangzott: War ensemble,Spirit in Black, Hallowed point, Dead Skin mask és végre intróval egybekötve a Seassons int he Abyss is. Függetlenül attól, hogy ez legalább a 8-ik Slayer koncertem volt, zeneileg azt mondhatom, ez volt a legeslegjobb. Másik észrevételem viszont az volt, hogy egyértelműen látszódott a rosszkedv King-éken, persze nem lett gyászmenet az előadásból (szerintem erre kínosan ügyeltek), a Heineken – Hanemann háttérvászonnal megemlékeztek elhunyt gitárosukról a Rainig Blood, Soth of heaven és Angel of Detah trió alatt. Függetlenül attól, hogy a Slayer a legkaotikusabb időszakán van túl, ezzel a felállással kétség sem férhet a folytatáshoz, és úgy mondom ezt, mint ortodox rajongó. Szebb napokat is látott Dez Fafara által vezetett Coal Chamber elég későn állt színpadra. Nu metal éra műkeménykedői közül egyértelműen dobogosok voltak, és bizony külsőségekre is jobban figyeltek, mint általában a zenélésre. A Coal Chamber egy teljesen felejthető koncertet adott, főleg a rengeteg technikai majomkodás miatt, szinte nem volt olyan pillanat, hogy valami ne szállt volna el, szerintem a technikusuk másnap a felmondó levelével utazott haza. De kellemesen szórakoztató és egyben nosztalgikus hangulat azért csak oda láncolt a színpad elé még így hajnal tájban is.

[2013-07-08 14:04 feltöltő: Szilárd]