A hétfő estéről talán nem mindenkinek a koncertlátogatás ugrik be elsőre, de most lehetetlen volt kihagyni ezt a lehetőséget. A Haelo egy zseniális albummal jelentkezett 2011-ben, amelyet élőben hallgatni mindig öröm. A 21 órára kiírt kezdés azt az ábrándot ültethette el egyesek szívében, hogy a koncert matiné-jelleggel fog működni és a korán fekvők is időben hazaérhetnek. Természetesen ez az opció nem lépett érvénybe, így nyugodtan elfogyaszthatott pár italt az, aki a hét elején már, vagy még kiszáradt faként szomjazta a nedűt.

Mindentől függetlenül, a várakozással töltött idő sem sajnálja az ember, ha egy jó koncert részese lehet. Ezért is álldogáltunk nagy türelemmel a szemközti bolt mellett, ha már odabent nem történt semmi. A sör elfogyott, elhárult minden akadály a belépés elől és csodák csodájára a Synchronring már bele is kezdett a műsorába. Első pillantásra lehetett tudni, hogy rossz zenét nem kaphatunk, hiszen a tagok igencsak komoly együttesekből érkeztek. Igaz, ez még nem garancia arra, hogy a közös produktum is kiállja majd az idő próbáját, de ennél a formációnál ez szóba sem jöhet. Be kell, hogy valljam, korábban nem találkoztam a Synchronringgel, de ezen az estén kellemes perceket szereztek. Saját magukat a modern rock kategóriában helyezik el, amit különböző műfajokkal vegyítenek. Az így „előállított” egyveleg egy hallgatható, emészthető dalcsokor formájában tárul a közönség elé. Külön ki lehet emelni az ízes basszustémákat, amelyek pulzálóvá teszik a néha kicsit sarkos riffeket, számokat. Ez a játékosság és Csordás Róbert éneke adja meg azt az egyedi arculatot a Synchronring dalainak, amelyek miatt a hallgató fülébe ragadnak ezek a szerzemények. A könnyed, mégis kicsit karcos jelleg – a ritkán bekeményítő gitárral – bárki számára befogadhatóvá teszi a Synchronring muzsikáját, csak ajánlani tudom őket. A keleti emberek számára talán még egy plusz információ is szimpatikussá teheti az együttest: a dobok mögött jelenleg Hargitai Gabi ül, akit az Én és a Magnum, Necropsia, Sunny Leon formációkból ismerhet a nagyközönség. Mint már említettem, a Haelo tavaly év végén egy nagyon jó lemezzel rukkolt elő. Az Ageusia azóta is nagy kedvencem, azon ritka anyagok egyike, amelyet elég gyakran hallgatok. Ebből kifolyólag nagy várakozással tekintettem a koncert elé, mert – bármilyen hihetetlen – még nem sikerült őket élőben elkapni. Sokan emlegetnek velük kapcsolatban egy ausztrál zenekart, de azt gondolom, hogy a Haelo egy kiforrott zeneiséggel rendelkező csapat és a hatások ellenére fel lehet náluk fedezni azokat a vonásokat, amelyek a Haelo szellemiségét rejtik. Az Instant zsebkendőnyi színpada nem éppen a Haelonak van kitalálva, de a fiúk nem zavartatták magukat és egy kis helykeresést követően jöhetett az Ageusia megidézése. Az album dalai szépen sorakoztak egymás után, de az élvezhetőség néha egy kicsit csorbát szenvedett a hullámzó hangosítás miatt. Nem panasz, csupán telhetetlenség, mivel az ember szeretné minden percét kiélvezni egy koncertnek. Főleg úgy, hogy a zenekar használ effekteket is, de ezenkívül a néha három szólamban érkező énekdallamok azok, amelyekhez jó hangzás szükséges. Dávid hangját nagyon kedvelem (ez így egy kicsit homok?:D), az általa hozott énektémák megérintik az embert (na, ez a homár:DD), bemásznak az ember fülébe. A Velvet például tökéletesen slágergyanús, nem is értem miért nem játsszák szét a rádiók, de a Pontifex Vulturi sem egy könnyen felejthető darab. Ha egy kicsivel több hely jut az együttesnek, akkor még teljesebb produkcióban gyönyörködhettünk volna, hiszen a helyben előadott táncból is sütött az energia. A koncert gyorsan lepergett, jó lett volna még egy hallgatni a Haelo-t. Talán egy kicsit elhúzódott, megcsúszott a koncert, de azokat az embereket mindenért kárpótolta a két zenekar, akik végighallgatták a hétfő esti műsort.