Az igencsak csípős péntek este az embert inkább arra ösztönözné, hogy otthon üljön. Ellenpólusként két különálló minifeszt került meghirdetésre, amelyek egyenként is tartalmas estét ígért, de egy helyre szervezve még inkább a megjelenésre ösztökélt.

Január elején – a Stagediving Fesztivál keretei között – az SCHC két emblematikus zenekara tette tiszteletét Pesten, ezen a hétvégén pedig a keleti színtér központjának számító Eger együttesei gondolták úgy, hogy közös koncerttel jelentkeznek a fővárosban. Kicsit késve sikerült megérkezni, ezért már javában játszott a Slice 'n Dice, ismerős arcokból álló formációja. Stílusában a magyar HC alapmotívumait ötvözte a zenéjük, néhány fordulat ismerősként köszönt vissza. Ettől függetlenül az együttes mindent megtett, hogy az átfagyott, éppen betoppanó közönséget maga mellé állítsa. Ennek érdekében még bevetettek egy Leukémia-feldolgozást is, amit természetesen hatalmas ováció fogadott. A kényelmes átszerelés alatt sikerült minden szokásos dolgot elintézni, ezért a Genetika műsorát már az elejétől figyelemmel tudtam kísérni. Sajnos ez nem jelenthetett katarzist, mivel a „hangosítás” szokásos módon alakult. Hullámzott az egész, nem állt össze egy egységes, hallgatható anyaggá. Ez a probléma nemcsak a Genetika műsorát jellemezte, az egész estének adott egy kis pikáns ízt… Szerencsére a Tango Underground zenéjével elfedte ezeket a hibákat és itt már nem volt kérdés, hogy végre egy hangulatos hc-bulin vagyunk. Ehhez az is hozzájárult, hogy megtelt a terem és a küzdőtér is kihasználtabb lett, mint ezt megelőzően. A Tango-t eddig csak egyszer láttam élőben, még egy Csepelen tartott összejövetelen. Az nem volt egy meghatározó élmény számomra, ezért itt már a kezdés előtt pozíciót fogtam, hogy testközelből kapjam az áldást. Nem is kellett csalódnom, hiszen a lassan tíz éve működő zenekar „klasszikusai” állandó átjáróházat csináltak a színpadból. Régi tagok, barátok, a közösséghez tartozók segítették az együttest, együtt énekelve, üvöltve velük minden egyes sort. Ezen az estén a Tango-t tapsolták vissza először és nem is vált hálátlanná a zenekar, a ráadásként húzott számok betetőzték a produkciót. Szerencsére Szombathely mellett Eger is tartja magát és a „family” kifejezés ténylegesen egy összetartó közösséget takar. Elég rápillantani az együttesek tagjaira és szembeötlő a sok átfedés. Számomra ebből az szűrődik le, hogy ez a család tényleg ugyanazt akarja, az ember nem számít, csak a közös cél. A Stiff Bastard az a zenekar, amelyet bármikor szívesen megnézek, meghallgatok. A kőkemény döngölés, a mellébeszélés nélküli, kompromisszummentes dalok akaratlanul is táncba hívnak. Különösen érdekessé vált ez a koncert Ricsi vasárnapi bejelentését követően, amikor közölte, hogy már nem tagja többé a Stiff-nek. A hír meglepett, főleg a színpadon látott produktum után, hiszen számomra – valószínűleg másoknak is – úgy tűnik, úgy tűnt, hogy Ricsi a Stiff motorja. Ő az, aki folyamatosan bemozogja a színpadot, és az epés átkötések még meg is nevettetik az embert. Az tény, hogy nem a legjobb énekes, viszont az egyik legjobb frontember, aki egyedül is képes egy semleges közönséget magával rántani. Reméljük, hogy nem ez lesz a Stiff Bastard hattyúdala, nagy kár lenne ezért az együttesért. A koncert igazi SB buli, az első másodperctől kezdve állandó agitálás mellett jöttek sorba a dalok. Elhangzott az új EP három száma is, amelyek eltértek a megszokott Stiff daloktól, de nekem ezzel együtt is tetszenek. A tiszta ének megjelenése megosztja az embereket, talán meredek is egy ilyen zenekarnak, de nem rossz egyik téma sem, hallgatni kell. Igaz, ez nem a megszokott Stiff, de a változás nem ördögtől való. Nem hiszem, hogy a srácok elfelejtették a jó értelemben vett „redneck” riffeket, lesz itt még betonozás, ebben biztos vagyok.