Néha van olyan pillanat, amikor az embernek nincs kedve semmit sem csinálni, pláne egy túlzsúfolt, a munkahelyi stressz minden elemét felvonultató hét után. Én is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen formában tompítom le az agyam péntek este. Arra még emlékeztem, hogy lesz valami koncert, de gyorsan háttérbe is szorult ez az információ a fentebb írt okok miatt.

Azonban a helyzet egy csapásra megváltozott, amikor kedvenc szerkesztő kollégám megpendítette a részvétel lehetőségét egy péntek estére meghirdetett koncerten. Egyedül nem mindig jó kimozdulni, maximum akkor, amikor feltehetően vállalhatatlan pozitúrában fogja befejezni a delikvens az előtte álló pár órát. A hét közben felgyülemlett fáradtság tovatűnni látszott, és az autóval való közlekedés jövőbeni képe energiát adott, és a péntek este bambulása helyett célként a Vörös és Kék Yuk lett kijelölve. Az évek során én is a kényelmesek táborába kerültem át, pedig pár éve még nem számított, hogy hol is van a koncert, csak mentem. Mára már kétszer is meggondolom, hogy elinduljak, habár a szórakozás része még mindig vonz, de a hazajutás büntetése már annyira nem, ezért sokszor visszahátráltam egy-egy „yukas” bulitól. Szerencsére, ez az este – minden szempontból - kellemes meglepetésként maradt meg az emlékezetemben. Az budai alsópályás szökés következtében némileg utat tévesztettem, és pont annyira sikerült megcsúsznom, hogy a kezdő Stopyt műsorát le is késtem. Csupán mások élményeire támaszkodhatom, akik a rossz hangosítást, és a kevés embert tudták kiemelni. Talán nem is baj, hogy nem értem oda időben, mivel nincs kiábrándítóbb egy szenvedő, küzdő zenekart látni. Legnagyobb örömömre sikerült az átszerelés nem túl rövid intermezzóját végig álldogálni, habár az időtöltésként folytatott beszélgetések kárpótoltak minden ácsorgással eltöltött percért. A Stopyt bemelegítése után a It Came from Beneath következett, akik Franciaországból érkeztek hozzánk. Be kell, hogy valljam, nem tájékozódtam az együttesről, csak arra a pár mondatra támaszkodhattam, amit Tamás osztott meg velem, bár ezek alapján azonnal ki kellett volna szaladnom a klubból. A fiúk a ma divatos deathcore vonulathoz tartoznak, de ettől függetlenül számomra is meglepő módon tetszett, amit műveltek. Általában otthon nem hallgatok ilyen zenét, mert két szám után hánynék, de itt – koncerthelyzetben - igencsak jó benyomást keltettek a franciák. Szerencsétlenségünkre ők is ugyanazt a „hangzást” kapták, amellyel a Stopyt dolgozott, így a kásából nagy-nagy odafigyeléssel lehetett kibogozni valami gitárhangot. Pedig a két gitáros folyamatosan ontotta a riffeket, szólókat, ahogy ez a stílus megköveteli a művelőitől. Legkellemetlenebb a dobosnak lehetett, hiszen hiába küzdött, szinte semmit sem tudott hozzátenni a közös megszólaláshoz. Néha-néha elkaptam egy jóféle vödör-hangot, ami a pergőt jelezte, de a breakdown-halmazon kívül alig észrevehetően végezte a munkáját. Azt kell, hogy mondjam, néha örültem, hogy jött egy masszív breakdown, mert akkor mindent ki lehetett találni, mi is folyhat a színpadon. A srácok minden negatív körülménytől függetlenül gőzerővel – mondhatni a stílusnak megfelelő vehemenciával – tolták el számaikat. A zenekar tagsága még nagyon fiatal, de engem meggyőztek arról, hogy érdemes lesz odafigyelni rájuk a továbbiakban is. A kellemes kis műsor meghozta a kedvem, ezért az ismételt átszerelést a pultban található pálinkák felfedezésével töltöttem. Nagyon nem kellett spannolni magam, hiszen a soron következő Vulgar Display of Cover életem meghatározó zenekarának számait vonultatta fel. Húsz éve, hogy először hallottam Pantera-t és a szerelem azóta is töretlen. Lehet bármit mondani, lehet fintorogni, de a Pantera korszakosságát elvitatni badarság. Amúgy erre Zsíros Ed örökbecsűjének némileg átalakított verzióját tudnám idézni:”Vannak, akik nem szeretik a Pantera-t! Na, azok b…k meg!!”. A modern metal triumvirátusának egyik meghatározó együttese számtalan slágert hagyott ránk, amelyek akárhol is csendülnek fel, mindig akadnak olyanok, akik vicsorogva éneklik Anselmo mesterrel ezeket a dalokat. Kis országunk nagy szerencséje, hogy Vörös Attila mindig összehoz egy-egy zenekart, amellyel a Pantera nagysága előtt adózik, ezáltal nekünk is esélyt ad arra, hogy felidézhessük életünk legmeghatározóbb szerzeményeit. Nagyon jó volt felidézni azokat a lemezeket is, amelyek talán nem kerültek annyira reflektorfénybe, de Attiláék egy-egy szám erejéig megidézték. Példaként említhető a Pantera koncertlemeze, amely két bónuszdalt is tartalmazott. Ezek közül az I can’t hide csendült fel az este folyamán. Természetesen a legnagyobb őrület a himnuszoknál söpört végig a nézőközönségen (Walk, I’m broken, 5 Minute Alone, CFH) és az együtténeklés, headbang – szigorúan haj nélkül -, villaerdő hármasa összpontosította azokat az energiákat, amelyeket a déli négyes húsz-huszonkét évvel ezelőtt megírt dalai a felszínre hoztak. Ismét gyermeknek érezhette magát a jelenlévő, az elme elborult és csak a Pantera!!! Köztudomású rólam, hogy a Pantera tekintetében nagy kekecnek számítok, de ott csak utaztam a zenével. Köszönet érte. Az élményszámba menő produkció után és a párlattartalom növekedésével egyenesen arányosan nőtt az érdektelenségem a hátralevő fellépők iránt. Ebben az is segített, hogy háromnegyed órás beállással segítettek teljesen lehangolódni az élő zenéről. Maradt számunkra a pult támasztása, ivás, hőbörgés, ivás, támaszkodás, hőbörgés. A Wrong Side műsora már teljesen kimaradt és a Brainlust fellépése ki is lett lőve. Úgy látszik, még 2012-re sem tanulták meg a magyar zenekarok a másik műsoridejének tiszteletét… Amilyen laposan indult az este, olyan hangulatos lett a vége, a balettcipők ismét koptak egy kicsit.