Az ember minél tovább vár egy élményre, annál inkább fel lesz spannolva és a beteljesedő pillanat hatalmasat tud robbantani. Nem is tudom, hogy pontosan mióta is reménykedtünk egy új Neck Sprain hangzóban, de az ellentmondó hírek, a néha szokatlan csend a banda körül már-már engedte lelohadni a kedélyeket. Kétség sem férhet hozzá, hogy Magyarország egyik - ha nem a legjobb – legütősebb koncertzenekaraként lehet aposztrofálni az NS-t, de a harmadik album óta eltelt idő kikövetelte, hogy új felvételeket is készítsen az együttes. Az év elején visszatért Bánfalvi mester és ez beindította a kicsit beragadt fogaskerekeket. Egy nagyon jól sikerült visszatérő bulival jelezte a zenekar, hogy ismételten lélegzik és a Neck Sprain-féle betonozás gőzerővel beindult. Szó volt menet közben egy friss albumról, de szeptemberig egy kislemez felvételeit sikerült megejteni. Nem baj, mert ez a négy szám (amiből kettőt már korábban is lehetett hallani) beleverte mindenki arcába: itt vagyunk!

Harmincon túl az ember már nem biztos, hogy igazán tud lelkesedni minden gitárzsinnyegésért, de a Down neve még most is pillanatok alatt beindította a pavlovi reflexeket és már kezdődött is az automatikus jegyszerzés az ország egyik legzeneibb fesztiváljára. A szervezők évről évre hoznak legalább egy olyan együttest, akikért érdemes ellátogatni Tokaj-Rakamaz környékére és most a Down lett a befutó. A legnagyobb örömömre.:)

Idén sikerült annyi zenekart megnézni, hogy nem lesz elég egy beszámoló. No nem, azért mert csak a kedvenc bandáim játszottak, hanem azért mert direkt szemügyre vettem azokat a zenekarokat is, akik általában az internet kereszttűzében kiharcolják a rivaldafényt. Kénytelen vagyok kikacsingatni a metálból, egyben sajnos farkast kiáltani a metálon belül. Volt hatalmas pozitív csalódás, vásári gicsparadé, letűnt babér-lovagló, kompromisszummentes kabaré, sznob-lepel alatti álművészkedés, és nem utolsó sorban rengeteg kiváló koncert.

Amikor a felröppent hír valóssággá vált, nem is lehetett kérdés, hogy ez nem az a parti, amit ki lehetne hagyni. Karnivool Magyarországon, elérhető jegyárral és megdobva a szintén zseniális zenét játszó Haelo vendégjátékával. A 19 óra előtti érkezés nem volt indokolt, de mit lehet tudni azoknál a helyeknél, amelyek matinéidőpontban kínálják műsorukat, inkább biztosra mentünk. Ezért (nem is kicsit) döbbentem meg, amikor beléptünk, mert néhány tucat embernél több nem lézengett. Meg is fordult a fejemben: ha ennyien maradunk, akkor az elég kemény égés lesz. Szerencsére a szkepticizmus által gerjesztett sötét felhők elszálltak és a Karnivool kezdésének már tisztességes számú nézősereg tapsolhatott (különböző forrásokban 6-700 és 1300 fő között csapongott a közönség száma).

Az Idei Summer Breeze a 15 éves évfordulójára hatalmas programot hozott össze. Az egész évben legjobban várt fesztivál túlszárnyalta az eddigieket is. Szabályosan végig euforikus hangulatban telt el ez a négy nap. Sok kalandunk volt, sikerült méltóképpen megünnepelni és emlékezetessé tenni. A csapat megint két új taggal bővült, akik még nem voltak itt velünk. Mi, Levivel- a két őstag- bevezettük őket Németország és a Breeze rejtelmeibe.

Alapvetően nem szeretem az olyan beszámolókat, amelyek túl nagy pátosszal adnak elő egy-egy eseményt, és az objektív tényeket félredobva totális részrehajlással vádolhatók. Maga a tény, hogy egy underground zenekar 18 éve működik, viszont olyan alapvető téziseket rúg fel, amelyek azért sokak fejében átformálják a magyar metál színtérről festett képet. Valóban érdekes az a recept, amivel a Blind Myself dolgozik, de valahogyan mindig sikerült az éppen adott zenei környezethez alkalmazkodnia úgy, hogy közben maga a zenekar hiteles maradt, de egyben undergorund is.

2012-ben számtalan erős koncerten járhattunk, de a december 16-ra meghirdetett Converge különös élményeket ígért számunkra. Nemcsak azért, mert az együttes új lemezzel jelentkezett és ebből kifolyólag számíthattunk az új tételek élőben való megszólaltatására, hanem az a koncertélmény, amelyet csak ez a négyesfogat képes nyújtani. Számomra még plusz pozitívum, hogy az A Storm of Light is bekerült a fellépők közzé, hiszen a Neurosis és holdudvara mindig is számíthatott a figyelmemre.

Nyolc év telt el azóta, hogy egy elmeháborodott kioltotta Dimebag Darell életét. Az addig is hatalmas népszerűségnek örvendő gitárzseni halála után a metalvilág kultikus hősévé vált. Örökre bevésődött az emberek emlékezetébe, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a szomorú napon posztok tízezreivel tisztelegnek a zenehallgatók Dimebag előtt a különböző közösségi oldalakon. Kis hazánk lakói sem tettek máshogy, és a gesztus erejű kiírásokon túl évenként egy koncert is megrendezésre kerül, amellyel a magyar zenei élet prominens személyiségei adóznak a Mester életműve előtt.

Aki mostanában Debrecen kapcsán az underground színtérről próbál beszélni, annak nagyon komolyan fel kell kötni a nadrágot. Elsősorban itt nem a zenekarok aktivitásra gondolok, hanem a krónikus helyhiányra, ami mindig is jellemezte az ország második legnagyobb városát. Igaz, a This is Bihar az utóbbi időben aktívan borzolja a kedélyeket, de a fix, állandó hely hiányzik. Talán ezen tud valamelyest változtatni a HNO3 Műhely legénysége, akik egy próbaterem-együttest nyitottak meg a nagyérdemű előtt azzal a szándékkal, hogy a rétegzenék kedvelőinek ne kelljen akár fél évet várni egy normálisabb bulira.

Stoner-körökben már jól ismert név a Stonedirt (jóllehet, zenéjük korántsem redukálható le egyetlen stílusirányzatra!), s a karcosabb-zúzósabb, nyersebb új lemezük megjelenése óta még szélesebb rajongótábornak örvend az immár 7. éve aktívan koncertező magyar metal banda. Jómagam 2 évvel a megalakulásuk után, 2007-ben ismertem meg őket, s már első hallásra magával ragadott, annyi erő, dinamizmus, érzés és élet volt dalaikban.

2012. augusztus 08-11. (szerda - szombat) JAROMEŘ - JOSEFOV Katonai Erődítmény / Cseh Köztársaság (Prágától 130 km-re Keletre)

… Vannak Időtlen Zenék, melyeknek Mélysége, Öle és Szárnya van. Elmerülhetsz benne – vagy éppen messzire repít, s közben önmagad is megleled benne. Zene, melyről úgy érzed: nincs kezdete és soha nem ér véget. Ha szavakba kéne foglalnom, valahogy így kezdeném, hogy elmondjam: mit is jelent számomra az Anathema.

A nagymágocsi Angertea szeptember 17-én jelentette meg soron következő nagylemezét, amelyhez – szokás szerint – néhány lemezbemutató koncert is társult. A srácok már tizennégy éve zenélnek együtt és elfogultság nélkül mondható, hogy kiadványról kiadványra permanens fejlődést, érést mutatnak (természetesen csak zenei téren).

A hétfő estéről talán nem mindenkinek a koncertlátogatás ugrik be elsőre, de most lehetetlen volt kihagyni ezt a lehetőséget. A Haelo egy zseniális albummal jelentkezett 2011-ben, amelyet élőben hallgatni mindig öröm. A 21 órára kiírt kezdés azt az ábrándot ültethette el egyesek szívében, hogy a koncert matiné-jelleggel fog működni és a korán fekvők is időben hazaérhetnek. Természetesen ez az opció nem lépett érvénybe, így nyugodtan elfogyaszthatott pár italt az, aki a hét elején már, vagy még kiszáradt faként szomjazta a nedűt.

Ami a cseheknek üröm, az számunkra öröm. A Randy Blythe-történet olyan hatalmas port kavart a zenei világban, hogy az ember csak pislog jobbra-balra az események láttán. A LOG frontemberével kapcsolatban számos együttes, zenész nyilvánította ki szolidaritását, amely a Terror-nál egyenesen a csehországi koncertdátum lemondásával járt. A megüresedett időpontra, augusztus 20-ra villámgyors szervezéssel sikerült lekötni egy budapesti fellépést, a mi legnagyobb örömünkre.

A koronázatlan magyar kali-punk Nikson kezdte a napot délutáni hőségbe, a páratartalom 200%-os volt, ingadozott a vérnyomás rendesen a közelgő eső miatt, de láthatóan nem szegte a kedvét a maroknyi, de annál lelkesebb rajongónak.

A harmadik nap volt számomra a legfontosabb, és egyben legunalmasabb is, de nyilván azért az ember ilyenkor inkább olyan programok felé orientálódik, amik legalább a kocsmába a zenegépből szólnak, hátha elkapja egy-két nóta majd a tömeggel együtt, és teljes torokból üvöltheti a szarásig ismert „himnuszokat”!

2011-ben elég komoly áldást kaptunk az égiektől a fesztivál idejére, de ez sem tudott minket elrettenteni attól, hogy idén is tiszteletünket tegyük a WFF-on. Év közben, az a felbukkanó újabb és újabb információk csak fokozták a hangulatot, hiszen több olyan zenekar is jelezte részvételét a fesztiválon, akik soha, vagy nagyon ritkán jutnak el hozzánk, így itt – három napba sűrítve – lehetősége van az embernek több tucat olyan produkciót megtekinteni, amire alapesetben elég sokat kellene várni.

Amikor eljutok ide, hogy megírjam a Hegyaljás beszámolót, mindig óriási dilemmában vagyok. Ennek nagyon egyszerű oka van: évről-évről olyan programmal találkozhatunk, amely kellő szakmai alapot szolgáltat arra, hogy a beszámoló lehet zenei, azaz sokkal inkább „száraz” koncertélmény központú tudósítás vagy maradjon a jól bevált borgőzös, másnapos, verejtékszagú közösségi élményeket felsorakoztató publicisztika. Meggyőződésem, hogy a Fesztivál már tényleg több, mint egy sima, 4 napos koncertsorozat, ezért az évről-évre visszajáró kritikusnak kötelessége átadni valamit az élményből, aminek részese lehet.

Úgy tűnik, idén a doomerek álmai sorra megvalósulni látszanak. Alig pár hónapja tette nálunk tiszteletét a műfajon belül is ultralassú témáiról híres Sleep zenekar, nyár közepére pedig a legendás Saint Vitus érkezése hozta lázba a belassult zene kedvelőit. A Black Sabbath nyomdokain alakult banda félreismerhetetlen és stílusteremtő éj-zenéjével igazi DOOM-Legendává nőtte ki magát – mégis ez volt az első itthoni fellépésük! Érthető tehát, hogy nagy várakozás előzte meg ezt az ünnepi eseményt!