Az asztrológiában az “ötödik ház” olyan életterületet jelöl, melyhez többek között az érzelmi érés, az önmegvalósítás is tartozik. Parázni nem kell, a Cadaveres nem lett az Ezo TV házi zenekara. Viszont ha a The Fifth House cd-t beteszitek a lejátszóba, a srácok máris küldik nektek az energiát. Már a Hazai EP-t is jól esett hallgatnom, de az új cucc úgy nyit új ajtókat minden dallal, hogy nem kell félni; van még energia ott, ahonnan ez jött.

Ha van még olyan metalarc széles e hazában, aki nem ismerné a Cadaveres-t, akkor röviden: az előd-zenekar Cadaveres De Tortugas 2005-ben oszlott fel 12 év aktivitás után. A gitáros-vokálos Körmöczi Péter “Körmi” hattagú csapatot alapított Cadaveres néven, változó tagokkal, ebben a hangszeres felállásban: 2 dobos/ütős, 1 énekes, 1 basszer, 2 gitáros, utóbbiak egyikének szerepét töltötte be Körmi, kiegészítő vokállal. A stílus a hangzatos “tribal metalcore” titulust viselte és kitűnően betöltött minden, ehhez szövődő elvárást. Aztán az évek szálltak, a tagság változott és egyre többször fordult elő, hogy a 2 dobosból már csak 1 lett, olykor Körmi perkázott pár dalban a színpadon. Mostanra pedig már csak 1 dobos van és higgyétek el, hogy ez így jó, ahogy van. Bár 2005-2010 között még rendben levőnek éreztem a “tribal” hangzás miatt, de egyre feleslegesebbnek tűnt. Úgy látom, a srácoknak is. Nekik főleg a plusz tag beszervezése jelenthetett nyűgöt, elvégre 5 zenész időbeosztását, utazását sem piskóta rendszeresen összehangolni, hát még 6-ot. A TRIBAL METAL címke már X éve piszkálja a csőrömet, nem csak a Cadaveres kapcsán. Amikor a Sepultura elkészítette Ross Robinson producer-rel a mérföldkőnek számító Roots albumot, annak forradalmi hangzására született az elnevezés. Viszont Max Cavalera távozása után a Sepura ez már nemigen volt jellemző, inkább csak thrash metalt játszottak, bár jelentős hozzáadott értékkel. Ugyanakkor Max kitűnően alkalmazta ezt az egzotikus dzsungel-cirkuszmanírt az általa életre hívott Soulfly zenekarban. Ettől még nem vált műfajjá a tribal metal. Fontos az is, hogy egy nagyvárosi thrash metal csapat hozta össze, akiknek semmi őserdei származása, vagy kulturális hátterük nem volt. Google nekem is a barátom, így könnyen találok a neten pár csapatot, amire némi kínlódással, fejvakargatással ráhúzhatnám a “tulajdonképpen van benne tribal hatás”-hacukát, de ez egy nagyon szűk garbó. A tribal metal leszűkítendő 2 csapatra: Sepultura és Soulfly. Nem műfaj, hanem jelző. A tribal metal eleve azt sejteti, hogy harmadik világbeli törzsek zenei kultúrája van metalba oltva. Holott törzsek Európában is voltak, szóval ha egy magyar zenekar tribal gyökereket alkalmaz, akkor annak legkorábban a 7 honfoglaló törzshöz kellene köze legyen, onnan pedig közvetlenül beazonosítható zenei emlékünk tudtommal nincs. Ha pedig valaki olyan magyar metal zenekarra kíváncsi, amelyik ha zeneileg nem is, de szellemiségében, dalszövegekben felidéz valamit a kereszténység előtti magyar kultúrából, akkor a pagan black metal kínál alternatívát, például a Turulvér vagy a Hetumoger képében. A metalcore ezzel szemben műfajjá fejlődött. Egy darabig a Cadaverest is szívesen említettem ismerőseim előtt metalcore-nak, de egyre jobban feszengtem közben. Oké, a metalcore-ban a metal nemcsak skandináv death metalon alapulhat, hanem bármi más fémzenén, jó példa erre a már bemutatott Magor “heavy metal core” önmeghatározása. De újrahallgatva a születendő Cadaveres soralbumokat már nemigen hallottam ki belőlük a hardcore ritmusait, riffjeit, szövegköpködéseit sem. A metalcore-ra annyira jellemző és (általam is) kedvelt, gerincroppantó breakdown-ok sem találhatóak az Ötödik Házban. Hadd jelentsem ki: a Cadaveres már nem tribal metalcore. A The Fifth House semmiképpen nem az, hanem egy dallamos, erős, okos groove metal anyag. Ennyi. Ez GROOVE METAL. Ebben a új, de fokozatosan összevarrott ruhában pedig jól mozog. Fűszerként vannak benne egyéb hatások, de ebbe az irányba vezetett az evolúciója, így ért felnőtté, így kerekedtek ki a riffek, a ritmusok, a vokál, az albumkoncepció. Nem sütöm el rá a Jolly Joker-poént, miszerint “a dallamos részek még dallamosabbak, a kemény részek még keményebbek,” de éppen azért nem, mert ez az album nem kemény akar lenni, hanem csak fogós. Térjünk rá a dalokra egyenként, röviden. Az Event Horizon egy rövid templomi kórussal indul, aztán egy vehemensen guruló nu metal-szerű riff jön. Gördülékeny a folytatás a második gitár, a dob és a basszus bekapcsolódásával. Érdekes, hogy ez a tökéletesen haladó sláger lett kész az album dalai közül utoljára. Akárhányszor hallgattam meg a lemez dalait, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy az Event Horizon a tökéletes nyitódal, úgy zeneileg, mint dalszöveg szempontjából. Ugyanis az “ötödik ház” asztrológiai alaptémájához passzol az “eseményhorizont,” mint asztronómiai kifejezés. Az eseményhorizont az űrben “a fekete lyukak körüli azon felület, amelyen belülről a klasszikus elmélet szerint semmi nem távozhat el.” (köszi, www.csillagaszat.hu) Aki nem lenne képben a “fekete lyuk” kifejezéssel kapcsolatban: ez egy gravitációs összeomlás, amiben hatalmas anyagsűrűség van rendkívül kicsi térfogatban. Ennek a fekete lyuknak a pereme az eseményhorizont, ahol már olyan nagy a gravitáció, hogy a fény se szabadul ki, nem verődik vissza, ezért is látható a fekete lyuk. Az eseményhorizont ebben a Cadaveres dalban olyan személyes kapcsolati helyzeteket jelöl, amikből képletesen szólva “nincs visszatérés.” Azaz rossz vége lesz. The mother of all tales - bitangul jó groove-okból összerakott, majd dallamos énekkel feloldó refrénekbe váltó, ütős nóta. Olyan emberekről szól, akik hazugságokból élnek, erre alapozzák az életüket. Barátságokat, szerelmeket, egyéb viszonyokat építenek a valótlan állításokra és az ezekkel kiváltott érzelmi kötődésekre. Az énekes megoldása erre a “release the earthquake,” vagyis az egész elpusztítása egy kataklizmával. Ez a dal nem feltétlenül elkeseredett, inkább az életösztön diktálja: “finally I win.” A zenekar egy hangulatos dalszövegvideót szállított le. Blueshift címet viseli az űrállomáson forgatott klipes dal. A cím miatt kissé vakargatom a fejemet, elvégre egy komplex fizikai szakszó, amire magyarítást nem találtam. Egy olyan hullámmozgást jelöl, amiben a hullámhossz csökkenésével a frekvencia növekedése jár együtt. A Doppler-hatásnak nézzen utána, akit érdekel, a blueshift ellentéte a redshift. Hogy vizuálisan magyarázzam el: amikor például egy kacsa úszik a vízben, körötte bizonyos elnyújtott ellipszis formájában képződnek a hullámok. Előtte rövidek, amik összesűrűsödnek (blueshift), mögötte elnyúlnak, ritkulnak (redshift). Hangok példáján elmagyarázva: amikor gyalogolsz az úton és közeledik az autó, egyre hangosabbnak, magasabbnak gyorsabb ritmusúnak hallod a motorja hangját (blueshift), amikor pedig távolodik, egyre halkabbnak, mélyebbnek és lassabbnak hallod (redshift). Ennyi volt a Cadaveres-fizikaóra Gyula tanár bácsitól, Bölcsföldi Zoltán énekes pedig igazán kitalálhatna egyszerűbb dalcímeket, mondjuk fuck, stone, whatever. Maga a dal pedig ismét egy szenvedő beszámoló a megjavíthatatlan emberi kapcsolatokról, amikben a kellemetlen események egyre nagyobb gyakorisággal követik egymást. A gitárhangolás nagyon disznó, a riffektől a hallgató azonnal rontana a zúzdába, csépelni a többieket. Bölcsföldi az érzékeny énekdallamú refrénnel lecsillapítja a dalcím miatti idegességemet. Tök jó hangja van a srácnak, szerintem a korábbi énekes Gabó Ádámhoz képest sokkal csiszoltabb. Delta: Ismét egy döngő basszussal megtömött, bólogatósan induló nóta. Szeretnék poénkodni azzal, hogy a cím talán a királyi Magyar Egy Tévé réges-régi, tudományos magazinműsorára utal, de nem. Pedig azt szerettem :-( A dal a közös együtt vonulásból szétváló, szerteágazó sorsokra utal. Gyorsan lepergő track, néhány meglepő dalszerkezeti megoldással. Law of motion: Nekem ez az egyik kedvencem a lemezről! Egy szerelmes dal. Végre valami öröm is van a galaktikus nyafogások után. A mozgás törvényének megéneklése egy jól működő, szerelmes kapcsolat okán. Optimista, lendületes riffek, feszes tempó, csupa pozitív érzelem. Szerelem, boldogság, mozgalmasság, kölcsönös függés egymástól, gravitáció/vonzalom, 02:40-től pedig a lemez legéteribb, legujjongóbb gitárszólója. Azért a szövegben van egy logikai bukfenc: “You’re circling around me, You are the one/ and giving Me life, yeah, You are my sun.” Az idézet két külön viszonylatban logikus lenne, de ha a szeretett személy a metaforikus nap, akkor miért a nap forog a “bolygó” körül? Ezt leszámítva a kedvenc dalom, az Event Horizon után. Irodalmi háttere van a Five Feeble Senses-nek, egy Lovecraft történet, From Beyond címmel. Szeretem, ha metal- vagy egyéb kemény rockstílus zenekarai irodalmi szálból szőnek 1-1 dalt. Olyankor hajlamosak kiemelkedő alkotások születni, lásd Téveszme: Harc A Nagyúrral, vagy To-Mera: Parfum. A titokzatos, félelmetes sejtetésekben otthonosan mozgó Lovecraft sztorijából a Cadaveres furán, kényelmetlenül induló dalt marcangol elő lassan, súlyosan. A gitárdallamokat és riffeket mintha különböző stílusok halott darabjaiból varrták volna össze egy pusztító homunculusszá. Van itt thrash, sludge, prog, groove. Egy csipet Pantera, egy csipet Tool. 03:30-tól Jánosi Szabolcs “Cicó” (Nomad, Bedlam) teker egy ízes szólót. Ahogyan az öt gyarló érzékkel próbáljuk felfogni, behatárolhatóvá tenni a végtelent, silány emberi mivoltunk összeroppan a személytelen világmindenség talpa alatt. Örök a törekvés, hogy tágítsuk a határainkat és örök a vereség, ha ezt csak a tér 3 dimenziójában próbáljuk. Örülök annak, hogy ennyi klipet be tudok tenni egy kritikába. Sok zenekar nem csinál semmilyen klipet, vagy csak gyengét - persze megértem, pénzkérdés. De a Cadaveres nagyon tudatosan szorít zsetont ilyesmire is, lépcsős építkezésük az egyik záloga sikereiknek. A Menedék startja olyan, mint egy lazára vett Watch My Dying-tétel. Csakhogy a WMD-vonal itt nem zeneszerzésben, hanem a dalszövegben és a vokálban jelenik meg. Veres Gábor “Gaobr”, a WMD mikrofonzombija írta meg a Cadától szokatlan megfogalmazású szöveget, továbbá ő és Siklósi Örs (AWS) vokáloznak. A Menedék betölti a címben jelzett funkciót, a lemez egyik legszellősebb dala, könnyed szórakozás, tánc a paranoia cirkuszi kötelén. Jé, erre a dalra is van Körmiéknek dalszövegklipje? Bizony van, nem véletlenül említettem a tudatos marketinget esetükben. A Push The Sun az album újabb meglepetése számomra. Az első sorban és néhány további dallamos résznél is felkaptam a fejemet, hogy “hé, csak nem a Subscribe-os Csongor Bálint énekel?” De nem, ezeket a melódiákat mind Bölcsföldi Zoltán ereszti ki a torkán. Azzal már évek óta tisztában vagyok, hogy óriási fogás a Cadaveres számára, mint énekes, mert sokoldalúan tud hangokat képezni, de ebben a dalban többször újra lejátszottam magamnak a kétséges részeket és rákerestem a neten, hogy nem-e Bálint közreműködésének vagyok fültanúja. Egy más hangnem, egy szokatlan lágyság jelenik meg. Hm. Ügyes. Megint máshol tüdőtépő üvöltésekre ragadtatja magát. Aztán egy bordarúgó ritmusváltás a hangszeres szekciótól. A szöveg ritmikája is szokatlanul bravúros, a megfogalmazás elüt az eddigi “ötödik ház”-daloktól. Ilyen lenne a Subscribe, ha írniuk kellene egy Cadaveres-nótát. Bejövős ez a barbár rivallás! A záróanyag az Absolute Zero néven fut. Na, ennek a szövege egy nagyon ötletes logikai fonal! Az “abszolút nulla” ugyanis a leghidegebb hőmérséklet, 0 Kelvin, ahol már hőenergia nem nyerhető ki. Közelítő értéket a világűrben könnyű mérni, jellemzően a bolygók árnyékában, azoktól távol. Jól felszerelt tudományos laboratóriumban, például bizonyos lézerekkel is elő lehet idézni ehhez közelítő hőmérsékletet. Nos, Bölcsföldi ezt a fizikai adatot egy ötletesen megírt beszólásba varrta: “What You worth is minimal/ Your temperature is critical/In my eyes You’re just an absolute zero.” BENG! Nekem is vannak olyan ismerőseim, akikre hellyel-közzel illene ez az oltás... Hasító thrash és lüktető dallamok lendítik ezt az üzenetet, Kovács Attila “Nihilak” a Sear Bliss-ből egy őrjöngő gitárszólóval gazdagítja a nótát. Sok útja van a zenekari sikernek, ezek közül némelyikhez pénz kell, némelyikhez találékonyság és egyéb emberi tényezők. A pénzhez tartozik, hogy a Cadaveres a The Fifth House videókampányát összesen 10(!) felvételből állította össze, amiket 2016. nov. 3. és 2017. jan. 31. között bocsátottak közönség elé a Youtube-on. 10 anyag, ami tartalmaz stúdiózást, teasert, imázsklipet és dalszövegvideókat is. Ez nagyon sok és nagyon profi, ugyanakkor költséghatékony. Bár én a helyükben talán szellősebb időközökkel töltöttem volna fel a dalszövegvideókat, mondjuk fél és egy év közötti sávra szétosztva, de ha ők így döntöttek, akkor valószínűleg alapos tervezés előzte meg az akciót. 10 Youtube-videó olyan médiaeszköz, ami a legtöbb zenekarnak nincs, de néhány videó előbbre lendítheti a csapatok szekereit. Az sem véletlen, hogy a Hangsúly Zenei Díjon 3 kategóriában kaptak jelölést: év albuma, év koncertzenekara és legjobb stúdióprodukció. A Cadaveres felé pedig szintén érdeklődést generál a csapat tagjainak poénkodása a social media-ban. Tudom, hogy nem minden zenekar áll tréfarépákból és humorheroldokból, de elég 1 olyan karakter, aki ezt könnyedén, jól csinálja és jól áll neki. A Cadaveres esetében ez nem a főnök Körmi, hanem a basszusgitáros Delcsik Balázs, aki pont annyira forrása az élceknek, mint lelkendező céltáblája. Ha egy zenekar valamelyik tagja körül mindig van némi vicces pezsgés, arra pozitívan reagálnak az emberek. Elvégre szórakoztatást várnak és ha találnak szórakoztató figurákat, akkor figyelni fognak rájuk. Ezt a kritikát ezzel a kihagyhatatlan Delcsik-mémmel zárom. Hallgassátok a The Fifth House-t, látogassatok el a Cadaveres koncertjeire, vásároljátok az áruikat és röhögjetek a Delcsik dolgain a Facebook-on vagy az Instagramon - ő úgyis élvezi, ha primadonnáskodhat, haha! www.facebook.com/CADAVERESBAND/