A koronázatlan magyar kali-punk Nikson kezdte a napot délutáni hőségbe, a páratartalom 200%-os volt, ingadozott a vérnyomás rendesen a közelgő eső miatt, de láthatóan nem szegte a kedvét a maroknyi, de annál lelkesebb rajongónak.

A show szokás szerint fasza volt, de hát amennyit koncerteznek nem csoda, hogy ennyire összeszokott banda. Függetlenül attól, hogy személyesen nagyon jó kapcsolatot ápolok a srácokkal, nem részrehajlás, de ebben a zenei megközelítésben, a magyar színtért tekintve, egyértelműen dobogósok, ott vannak az elitben mind előadásban mind megszólalásban. Következett az olasz Helia. Biztos sokan szeretik, főleg fiatalok, de számomra egyszerűen a szó nagybetűs értelmében unalmas Lady Gaga-stúl együtt. Pedig nem először látom és félek, hogy nem is utoljára. Maga az előadás rendbe volt a kötelező formagyakorlatokkal egyetembe, és még ráadásul a körülményekhez képest relatív jól is szólt a zenekar. Vannak zenekarok, akik úgy válasszák ketté a honi közönséget, mint Mózes a Vörös tengert. Ennek eddig a legnagyobb gyakornoka és egyben legnagyobb port kavart előadója nem más, mint a Dalriada a hörgő magyar népmeséivel, de a vélemények alapján a Leander Rising is hasonlóan hat a magyar közönségre. Én őszintén megmondom nagyon tisztelem őket, de soha nem volt ez az én zenei világom. Megvan, és lesz is ennek a zenének tábora, mert profi hangszeres előadók. Az éneken van még mit csiszolni élőben ez nem is kétséges, de alapjában véve ez egy minőségi produkció. Aki szereti az ömlengéses, kombinés elemekkel tűzdelt tradicionális táncdalfesztivált és a Fecske cigarettával telefüstölt 80-as évekbeli szocreál bárhangulatot, az éppúgy örömét lelheti a Leanderékben, mint mondjuk egy modernebb metálos. Vörös Attila bámulatos gitártudása és előadás módja, közvetlensége, státusza ellenére példaértékű szerénységről tanúskodik. Egy nagyon összetett tematika, kellően hatásvadász feldolgozásokkal, de alapjában véve, ha valaki ezt a koncertet végig nézte, nem lehetett panasza. Maximum annyi, hogy túl sok itt a szerelmes dráma ahelyett, hogy a mindent elpusztító új világrendről énekelnének. Következett egyik kedvenc honi bandám az Insane. Új lemez megjelenése óta nem láttam őket, sőt (huh, de rohadt unalmas lehet ezt a srácoknak olvasni) Bálint nélkül se. Szakonyi úr nem volt színpadon, okát nem tudom, de hangszerész helyettese szépen teljesített. Az új lemez számai nagyon ütnek élőben, Berci eléggé trágárra vette a figurát, de talán ez egy metál koncerten nem zavar senkit, max azokat, akik ide tévedtek a Tisza parti dizsiből, ahol ha jól emlékszem valami Diszkó-Sziszkó pörgette a Hedavéjt aznap este. Billog Csabi tökéletesen beleilleszkedett a bandába, előtérbe került a basszusgitár sokkal jobban, mint eddig bármikor. Meglátásom szerint a zenekarnál ez egy új korszak kezdetét jelenti, aminek a vége nem tudom mi lesz, de számomra nagyon meggyőző, és remélem sok ilyen koncert van még a tarsolyukba. Kénytelen vagyok elnézést kérni a kedves olvasóktól, de olyan problémám akadt amiért, egyszerűen haza kellett utaznom és nem tudtam megnézni a két legaktuálisabb és egyben kritikai szemszögből legjobban várt zenekart. Pár szót a fesztivál egészéről. Nem akarok itt túl nagy okfejtésbe kezdeni, de mióta nincs Mezőtúr, se Azfeszt, az egyetlen olyan autentikus fesztivál, amely rendelkezik kellő tradícióval ahhoz, hogy a résztvevők akár csak a hangulatért is visszatérjenek. Maradt Hegyalja ... jövőre is!