Harmincon túl az ember már nem biztos, hogy igazán tud lelkesedni minden gitárzsinnyegésért, de a Down neve még most is pillanatok alatt beindította a pavlovi reflexeket és már kezdődött is az automatikus jegyszerzés az ország egyik legzeneibb fesztiváljára. A szervezők évről évre hoznak legalább egy olyan együttest, akikért érdemes ellátogatni Tokaj-Rakamaz környékére és most a Down lett a befutó. A legnagyobb örömömre.:)

Mikor érkezzünk egy fesztiválra? Nehéz a kérdés, de nem elhanyagolható szempont. Miért is? Ha túl korán, akkor fennáll a veszélye, hogy hamarabb szántod orral a földet, mint látod-hallod azt, amiért jöttél. Ha túl későn, akkor meg nem bírsz vegyülni, mert mindenki fényévekkel előtted jár az atomra ivásban. Kényes kérdés, de hatalmas rutinnal feloldható a gordiuszi csomó. Én azt választottam, hogy előző este megittam az aznapit, így másnaposan már délután sem lógtam ki a meglepően kevés fesztiválozó közül. A gyors, percíz akkreditációt követően csupán egy fél liter pálinka állt a fesztivál és a beengedő kapu között, amit le kellett győzni az ügy érdekében. A férfi menstruáció (másnaposság) miatt kicsit hisztizve, duzzogva, de átléptük árnyékunkat és szembenéztünk a gonosszal, mert fő a győzelem. A műtőskesztyűben fogadó biztonságiak láttán mindig a testüreg-motozás ugrik be, ezért próbálok mindig gyorsan túlesni a taperolós részen és onnantól fogva nincs visszaút (vagyis van, de azt nem ismerjük fel később). Elsőnek a Between The Buried and Me koncertjébe hallgattunk bele, ez keltette fel legjobban az érdeklődésünket. Az igazat megvallva, nem sokat tudok róluk, a híreket elolvasom, klipeket megnézem, de nem mondhatnám, hogy nem alszom el a zenéjük nélkül. A világos nem igazán segített nekik, a komplex riffhalmazokból álló számok sűrűn hömpölyögtek a hangfalakból, csak néha kaptak a fülek egy kis szabadságot egy-egy könnyedebb, lazább rész kapcsán. Tisztességgel tekertek a srácok, ment a sportgitár, de az igazán fogós részek hiányoztak. Úgy érzem, hogy egy kicsit mélyíteni kell a kapcsolatunkat. Amíg vártuk a következő fellépőt (Synchronring), addig sikerült egy asztalt is becserkészni a Pepsi Színpadnál, pihentetés gyanánt pedig hallgattunk egy kis Fish!-t is, nehogy lemaradjunk korunk „futó” stílusairól. Fish! Krisztián elemében volt, a számok között elég komoly kis stand up-al jelentkezett. A legszebb beszólás: -Tegye fel a kezét, aki metálos! (Kezek emelkednek) -Ti mi a francot kerestek itt?! Ez egy punk-rock buli! Szép, közönség fele kisütve.:)) Kapott még egy szép fricskát Kroka is a keverő mögött, de a büntetés elmaradt, nem értelmezte újra a zenekar hangzását.:) Még egy kis fetrengés, majd irány a Malátabár, ahol a Synchronring játszotta kis műsorát. A Synchronringgel először egy Haelo-val közös bulijukon találkoztam és már akkor is lehetett tudni, hogy az ismert arcokból álló formáció nb1-es zenét játszik. Most sem volt ez máshogy, a zenekarban megbúvó potenciál elég jó terepet kapott ahhoz, hogy kiteljesedjen. Sőt, még az időjárás is kegyes volt a Synchonring szemszögéből, hiszen elkezdett szakadni az eső és nagyon sokan húzódtak be a bár teteje alá. Ezzel párhuzamosan szembesülhettek is azzal, hogy egy remek együttes játszana nekik a jobbnál jobb számokat. A közel teltházassá alakult történet boldogsággal töltötte el mind a közönséget, mind a zenekart. Nem is kell ennél több. A gyorsan jött zápor úgy érezte, hogy marad még egy kicsit, elkészítve a szokásos sártengert, ami elengedhetetlen tartozéka egy fesztiválnak. A ponyva alól nézve nem ítéltük túl bizalomgerjesztőnek a helyzetet, de a remény hal meg utoljára. Türelmesen vártunk, átvészeltünk egy átszerelést és kaptunk az arcunkba a Bouncing Souls zenéjéből, amitől inkább egyből az esőnek mentünk. Egészen a Pepsi Színpadig menekültünk, ahol a The Devil Wears Prada aprított. Fesztiválon teljesen rendben van ez a zene, hiszen a rengeteg breakdown alkalmat ad egymás fogainak kiverésére, de énekelhetünk-üvölthetünk is az énekesekkel, vokalistákkal, ha kedvünk tartja. Sok izgalmat nem okozott a tisztességesen megzúzott koncert, főleg úgy, hogy az eső ismét rákezdte. Nem maradt más hátra, mint valami étel után nézni egy fedett helyen. Pár pizzaszelet, meg valami nagyon rosszul kinéző, kínainak nevezett tésztaféle elfogyasztása utána jöhetett a Skindred. Az angol csapattal először a megboldogult Azfeszten találkoztam, ahol hatalmas partit verettek, a közönség legnagyobb megelégedésére. A nem túl komplikált, táncra (de minimum bólogatásra) biztató zene meg is mozgatta a záportól kicsit elfásult embereket. A show nagyon rendben volt, mi is döcögtünk helyben, néha még egy jobbra-balra lépéskombináció is belefért részünkről. A megfricskázott számkezdések, a bekevert Metallica, Slipknot témák pedig egy kis extrát toltak a nagyérdemű elé, amiből tényleg bátran lehetett csemegézni. Sok beszédnek sok az alja, ez nálam is így van, mert bármilyen szépre is sikeredett a nap, azért a fő csapás, amiért egyáltalán elindult az ember, az még csak most következett. Talán nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy a Pantera és Phil Anselmo a metal történetének egyik legnagyobb zenekara, akik tényleg történelmet írtak munkásságukkal. A Vulgar első hangjainak hallatán eldőlt, hogy ez életre szóló szerelem lesz, amin nem változtathat semmi. Nem is változott és a kör tovább szélesedett a Down muzsikájával, még nagyobb ragaszkodást kiváltva az emberből. A Nola a mai napig felborzolja a kedélyeket, ha megszólal. Rávilágít, hogy nem csupán az emberi felfogóképesség határát feszegető mai modernnek nevezett zenekarok szánthatják fel az ember agyát, hanem egy könnyebb, zeneibb formáció is beleégetheti a saját zenéjét tudatunkba. A korábban megjelenő beszámolók már tárgyilagosan felsorolták a koncert történéseit, de talán egy-két momentumot érdemes kiragadni és újra górcső alá venni. A nyitónóta, az Eyes of the South, tökéletes rávezetés egy bulira, pont elég időt hagyva Phil-nek a közönséggel való kapcsolat megteremtéséhez. Igaz, ehhez egy-két szónál sem kellene több, akár az ikon egyetlen mozdulata is elég lenne ahhoz, hogy felrobbanjon a küzdőtér. Azt egyből le lehetett vágni, hogy a zenekar belekóstolt a jófajta magyar vendéglátásba és ez nyomot is hagyott rajtuk.:) Nincs is ezzel gond, egy kis pontatlanság belefér, nem számít. Elnézést, hogy megbocsátó vagyok, de az elfogultság tapintható velük szemben. Anselmo – annak ellenére, hogy teljesen szét volt küldve – megint karmesterként vezényelte le a programot, ha szükségét érezte, megállította a nótát és keményebb részvételre sarkallta a közönséget (ami nála nem újdonság, tessék pár koncertfelvételt megnézni). Teljes mértékben igaza van, hogy egy Down koncert nem a táncikálásról szól, hanem a kőkemény headbang, pogo, együtt üvöltés jellemzi ezeket a fellépéseket. Aki ezeket nem szereti, az nézze meg otthon a vágott anyagot. Tény az is, hogy nem ez a koncert lesz a drogprevenció új oktatófilmje, de Anselmo már rutinos harcos, talán az ő tapasztalata sem utolsó ebben a kérdésben. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! A drogokat körülvevő álszenteskedésnek ad mindig egy jókora pofont ezekkel a kijelentésekkel, amelyek talán „politikailag nem korrektek”, de a valóság mezején állva hitelesebbek, mint bármilyen „brit tudós” által leírt zagyvalék. A Down a maga szintjén belakta a színpadot, Anselmo kifejezetten elemében volt és a bohóckodásaival csinálta a show-t. A többiek így nyugodtan összeállhattak, játszhattak egymásnak, egy kis próbatermi feelinget hozva ezzel a színpadra. Nem mindenkinél az a zene mércéje, hogy hány darab triplaszaltó került kivitelezésre egy szám alatt. Nagyon szép gesztus volt a Lifer kiajánlása Dimebag emlékének, még egy könnycsepp is megszületett a pillanat hevében. El sem tudjuk gondolni, hogy mit jelenthet az a gyötrelem, amit egész életében magával kell cipelnie Anselmo-nak. By demons be driven – az egykori barátság felemésztése, majd a hirtelen jött tragédia örökre nyitott sebként fog tátongni Phil lelkén és a feloldozás (Vinnie bocsánata) még nem jött el. Ettől függetlenül a Lifer egy kicsit mindig Dimebag emlékéért szól – R.I.P. A koncert tényleg nem sikerült valami hosszúra, de nem kell jó magyar módjára azt lesni, hogy máshol mennyit játszottak. Azt kellett elfogadni, ami nekünk jutott. A Nola slágerei – megtűzdelve a többi albumról egy-egy számmal – mindig megadják, amit elvár az ember. Az meg már csak egy kis gyöngy a népnek, ha bejátsszák a Walk egy részét. Az össznépi bratyizás a színpadon, pedig egy újabb bizonyítéka annak, hogy ez a társaság igencsak két lábbal áll a földön és a közvetlenség nem csak PR fogás. A deszkákra keveredett embereknek pedig életre szóló élményt adott az, hogy lepacsizhattak az élő legendákkal. Megvolt, amiért jöttünk, el lehetett kezdeni a hajnalig tartó lődörgést, mászkálást, ücsörgést. Az előző napról áthozott csontgyengeség még éreztette a hatását, így nem igazán fogott a hely. Nem baj, egy évben egyszer jövök ide, úgyhogy még tébláboltam vagy négy órát itt-ott. Kellemes meglepetés volt számomra Reso drumstep-je, nagyon keményen fröcsögtette a savat a fiú. Igazi támadás az érzékszervek ellen, amit csinál és akinek akadt még kedve, a táncból is kivehette a részét. Még belepillantottunk az Irie Maffia és a Skafunderz műsorába is, de ez már nagyon nem az én pályám, így elmentem Ludmilla pörgetésére. Korábbról egy kicsit erőteljesebb programra emlékszem, ez a mostani harmatosra sikerült. A vég kezdete minden fesztiválon, ha az ember a „rockdiszkó” közelébe kerül. Jött is az összes sláger, amire a Slayer pólós srác ugyanúgy nyomta, mint a pinkbe öltözött, kőkeményre fújt hajú lány. Mondhatjuk, hogy ez a tér ökumenikus zeneiséget képviselt. Felmerül a kérdés, hogy mit kaptunk ezen az egy napon? Én maximálisan elégedett vagyok, hiszen a Down számomra megint hosszú időre beszédtémát adó élményt nyújtott, a Synchonring ismét meggyőzött, a Skindred pedig még engem is mozgásra késztetett. Egy kis bónusz a végére: -Ismered a Ghost zenekart? -Nem. -Svéd pop/rock zene...de sátánisták. -Jó ez a zene, csak szar az együttes neve. (Synchonring) -Mi ez? Monochrome? (Synchonring) -Nézd már a Skindred előtt a klipjüket nyomják, ez mekkora szánalom. Ja, hogy már ők játszanak...(a műsorváltozás nem ért el hozzánk)