Summer Breeze Open Air 2013 - Dinkelsbühl
Summer Breeze a fesztivál, amit egész évben várunk, és mindig jó rá emlékezni milyen volt.
Az idén is rendkívül erősnek ígérkezett a program, sok visszatérő nagy kedvenccel. Többek között Amorphis, Moonspell, Walls Of Jericho, Hatebreed, Ensiferum, Orphaned Land, Primordial, az általam még nem látott Lamb Of God, Powerwolf!
Felkerekedett hát a csapat, ismét szép élmények reményében, amit meg is kaptunk maradéktalanul. Előtte már szinte szokásosan útba ejtettük a Walhallát. Amit aki arrafelé jár, érdemes megnézni. Egy római kori csodálatos építmény, gigantikus méretekkel, hatalmas oszlopcsarnokkal. Egy hegyoldalban foglalja el méltó helyét, mindezt megkoronázva a Duna folyik a lábainál. Lenyűgöző látványt nyújtva, az arra járóknak.
0. nap
A fesztivál területéhez érve láttuk, hogy tavalyhoz képest óriásit nőtt a fesztivál mérete, a 6 évvel ezelőttihez meg szinte majdnem a duplájára. A VIP kemping is a kétszerese lett, így aztán mindenkinek volt kényelmesen hely. Szokásos sátorállítás után irány a fesztivál koncerthelyszíne. Szokás szerint az idén is kicsit megvariálták az árusítóhelyeket, de nem baj fő a változatosság.
Ilyenkor a 0. nap még csak két színpad üzemel, a Party sátor, ami akkora, hogy a Pecsa koncertterme négyszer beleférne. Itt már ment a főműsoridő, sajnos a tehetségkutatót lekéstük. Mellette a legkisebb színpad dübörgött, ez a Camel Stage, na itt aztán mindig valami művészi vagy őrült produkciók mennek, ez egy igazi party helyszín első este itt már most tetőfokára hágott a hangulat.
A legújabb csapattagunkat is elkapta egy kicsit az éjszaka, ő igencsak perfekt és vicces beszélgetésbe elegyedett egy hasonlóan jókedvű fesztiválozóval. A party sátorban meg már nyomták a lengyelek igazi death legendái a metált. A Vader egy igazi harci gépezet. Akárhányszor látom őket mindig lenyűgöz a teljesítményük, amilyen intenzitással, és pontosan nyomják a számaikat, és a dobos teljesítménye, az lélegzetelállító. Őket bármikor bárhol érdemes megnézni, mindig garantált minőség, profizmus, death metal eszencia.
Exodus: Bay Area Thrash. Bevallom férfiasan nagyon szeretem őket, és mind ez idáig nem sikerült élőben elkapnom őket. Megérte ennyit várni rájuk. Itt aztán volt minden, ami thrashes szem-szájnak ingere. Brutálisan dörrent meg a cucc, megvolt az old school életérzés. Az énekes olyan vehemenciával adja elő a dalokat, a szemedet nem tudod levenni róla, és hát ugye azok a Gary Holt féle riffek, hidegrázás. A gitárszólók pedig, hát azon az ember már csak becsukott szemmel élvezte, a mennyország maga.
Még belehallgattam a Destruction-ba, ami szintén egy legendás német thrash banda. Ők is nagyon jól nyomták, de ezen az estén az Exodus győzött nálam, meg ilyen későn a fáradtság.
1. nap
Reggel Levi barátunk kánonban előadott horkolására keltünk, amin a szomszédaink és az arra járók hatalmas nevetése kísérte, néha még tapsot is kapott.
A délelőtti program a pihenés jegyében telt. Délután fesztivál bejárás, bazársor, akklimatizálódás.
Soilwork: Göteborgi legendás együttesek egyike. Egykor szebb napokat is megélt zenekar mára rengeteg tagcserén esett át, és nekem az utolsó már nem is tudom hány lemezük és évük ki is esett. Becsülettel és szívvel tolták az egykor az In Flames-szel, Dark Tranquillity-vel megkezdett göteborgi death-thrash, modern stílusokat keverő stílust. Látványosan, vérprofin, de sajnos nekem már elmúlt belőle az izgalom, ötletes frissesség ami régen jellemezte őket. Jók voltak, fesztiválon délutáni koncert hangulatnak tökéletes.
Fear Factory: Fiatalkori nagy kedvencek ők, gimnáziumban a Pantera mellett a FF lemezeit hallgattuk rongyosra. Még egy másik évtizedben láttam őket, erejük teljében, ami maga volt a tűz. Aztán körülöttük is múltak az évek, tagcserék, aztán Dino visszatért, nagy összeborulás stb. Fezenen ezen a nyáron már láttam őket, hát mit ne mondjak, sajnos nem győztek meg. Itt volt az esély a „visszavágóra”, jobb helyen, nagyobb közönségnek. Így is lett, sokkalta jobbak voltak, jobban oda is tették magukat. Jöttek vissza a régi érzések, dübörgött minden. Az új dobos simán lehozza amit lemezen, pedig az utolsó lemezt dobgéppel vették fel, tehát bizonyíték, hogy az ember is tudja ezt. Jó volt hallani a régi számokat, érezhetően itt indult el a közönség is. Ami viszont már sajnos már nem a régi, az Burton C. Bell hangja, sajnos a tiszta énekhang már megkopott, de ügyesen megoldották, szépen ráúsztatták a samplereket ezen részeknél. A durva hangja még a régi, és üt még mindig. Jó kis koncert volt, a visszavágó sikerült.
Korpiklaani: finn folk-buli metál. Régen igen kedveltem őket, de sajnos a bulijuk nekem nem jött be, kevés már ebben a Korpiklaani-ban a metálos tűz. Nem igen harapnak a gitárok, a buli meg a lendület megvan. Szóval igazából ez már folk zene, de annak kiváló, igazi hamisítatlan bulizene.
Powerwolf: a farkasok metálshow-ja. Ez az a zenekar, akikről el lehet mondani hogy nem ők találták ki a spanyolviaszt, a zene is igazi bevált recept, egy kis kamulatinos gótikus-vámpíros heavy-power metálos zene, nagyon fogós refrénekkel, kórusokkal. Ügyesen felépített imázs, és egy rendkívül karizmatikus énekes. Mindez olyan profin összerakva, hogy az embert elragadja a hangulat, velük együtt énekli a dalszövegeket, önfeledten metálkodik. Vérprofi, igazi látványos rockshow. Minden pillanatát élveztem. A dallamok és a refrének olyan fülberagadósak, hogy még másnap is azt dúdolja az ember.
Sabaton: a svéd csatametálosok. Hihetetlen mennyiségű munkával koncerttel felküzdötték magukat a headliner pozícióba.
Hatalmas tömegek gyűltek össze rájuk. Ők is a bevált recepttel körítve ötvözték a heavy-power-epic metált, kicsit megfűszerezve szinti szőnyeggel, zengő kórusokkal és háborús, világháborús szövegekkel. Mindemellett egy bivalyerős hangú énekessel. De sajnos ahogy lenni szokott, a kezdeti újdonság ereje és ötletessége kicsit érzésem szerint elfogyott. A legutóbbi lemezük nekem már nem jött be. Azóta a régi tagság nagy része is elhagyta a bandát, és nekem az új tagokkal, számokkal a lendület, a fogósságuk eltűnt a koncertjeikből. Egyetlen örömünk a zenei színtér egy nagy egyéniségének feltűnése Snowy Snow személye. Aki szokás szerint megint exhibicionista kinézetével is felhívta magára a figyelmet, még a dobok mögül is. Jó volt őt újra látni. De sajnos a Sabaton már ezzel a programmal nem tudott igazán lekötni. Amit még hozzátennék: egy főattrakciónak színpadi látványban is többet kéne mutatnia, se rámpa nem volt mint régen. Nem volt semmi látványelem, se piro, ez így nekem kicsit kevés volt. A régi számok nagyon ott vannak még mindig, az ember ordítja velük együtt a Prima Victoriát, meg a többi nagy slágert, rohangálnak a színpadon ahogy kell, és a hang még mindig nagyon ott van. De ma este a Powerwolf győzött nálam.
Haggard: az éj varázslói, a Therion mellett a szimfónikus metál nagymesterei. A szimfónikus zenét sok, néhol igazi reneszánsz elemekkel művészien ötvözik a durvább metál elemekkel. Ebből így keletkezik egy varázslatos muzsika. A zenekar másik nagy előnye hogy a komolyzenei hangszerek itt élőben szólalnak meg, és ez az előadásnak akkora erőt és plusz töltést ad, hogy egyből magába szippantja az embert ebbe a csodálatos zenei fantáziavilágba. Fuvola, klarinét, hegedűk, nagybőgő, dobok és egy metálzenekar, és a csodálatos Sue mint a zenekar tündéri énekesnője.
Kezdődik a hangverseny, aki már volt koncertjükön olyan érzés mintha a múltkor csak abbahagyták volna egy kis szünetre, és most folytatódik. Elkezdődik, és már nem a valóságban vagyunk, a fények elvarázsolnak, a zene szárnyal. A közönség egy emberként szellemül át, együtt lüktet a zenével, a nyugodt részeken táncol-énekel, a zúzósabb részeken beindul a tombolás, hajrázás, minden perce katarzis. Nincsenek csúcspontok, az egész egy varázslat, a csendesebb lassabb részeken csodáljuk Sue szépségét és mennyei hangját. Ő egy fantasztikus előadó, éteri kisugárzás, hang, és amikor kell hülyéskedik a közönséggel. Aztán a zúzós részeken eszement hajpörgetésbe kezd. De itt a klasszikus hangszeres szekció is kiveszi a részét a showból, ők is tombolnak, mozognak, ez egy igazi örömzene. A mester pedig, mint egy jó karmester vezényli a produkciót, nem konferál órákig, hanem engedi a zenét szabadon szárnyalni, és a durva részeknél pedig az a jellegzetes hörgés, hatalmas. Ez az ember gerjeszti magából a zenét, az energiái áradnak, a gondolatai zenébe öntve elvarázsolják a világot. Aztán hirtelen véget ér a varázslat, elbúcsúznak. Az érzés marad a mosolyra húzott szájak, elvarázsolt szemek és a vágy hogy újra átélhessük.
2.nap
Városnézéses pihenéssel kezdődött. Ez lassan már rituálévá válik nálunk, de ezt a csodálatos történelmi belvárost mindig meg kell nézni. A világörökség része ez a vár, belül a szép fagerendás házak igazi középkori hangulattal minden épület maga egy kis csoda, az ember órákat el tud bolyongani itt, egy igazi felüdülés. Délután a fesztiválra folytatódott a kellemes hangulat, beleolvadtunk a Leaves' Eyes koncert nyugisabb hangulatú nekünk üldögélős koncertjébe.
Az Agnostic Fronton viszont már elindult a lendület, a srácok igencsak megmozgatták a közönséget az igazi old school HC zenéjükkel. Volt is a küzdőtéren porfelhő, pogó rendesen. Igazi buli hangulat jó kis HC-val fűszerezve. Szeretjük na.
Egy kis szusszanás után folytatódjék egy másik hardcore legenda társaságában az Agnostic Fronttal utazó és szintén nagy név Walls Of Jericho. Igazi ős HC egy olyan frontasszonnyal, akitől minden férfinép álla leesik. Ez a leányzó nem kicsit van kigyúrva, szétvarrva, és emellett egy igazi nő. Amit meg a színpadon művel, ő egy megtestesült energiabomba, ugrál, hergeli a népet, űzi-hajtja magát, igazi színpadi látványosság. Hatalmas amit ők csinálnak, na ezt meg is hálája a közönség, szép porfelhőt csinált megint, olyan vehemensen ütik-rúgják egymást, konkrétan egy karate filmben éreztem magam. Így kell HC bulit csinálni, hangulat a zene őszintesége egy fenomenális frontlány és a közönség, az ember egy hatalmas klubkoncerten érzi magát, ahol mindenki megkapja amiért ment. Nem szabad kihagyni őket. Itt kettévált kis csapatunk. Az egyik része megnézte magának az Anthrax-et, bevallásuk szerint igen jó volt, Belladonna is jól énekelt, és a végére visszaérve láttam hatalmas buli volt, mondjuk nem csoda ők újra csúcson vannak, király új lemezzel.
Én pedig elindultam a Party Stage-re, Orphaned Land: Izrael zenei prófétái. Ők az élő példa rá, hogy a zene nem ismer határokat, eltörli a népek közti ellentéteket. Egy izraeli zenekar, akikért az arab világ is rajong, és a földkerekségen mindenhol van rajongójuk. Ők valami veleszületett tehetséggel keverik a metált a folkelemekkel, keleties dallamokkal. Egy igen üde színfolt a színtéren, és a metál elemek is igen ügyesen építkeznek, sokszor progresszív részekkel. Ne menjünk el a tény mellett, hogy frontemberünk úgy néz ki mint ahogy mi gondoljuk Jézust, Ő erre persze rá is játszik picit, mondja is poénból ő nem az. A zene meg valami csoda az emberek a dallamosabb részeken ereszd el a hajam buliba kezdenek, táncolás éneklés, ugrálás, össznépi mulatság. A durva részeken pedig metál-állattá változás. A zenekar pedig ahogy a közönség egyé válik a zenével. Izzik a levegő, a gitárosok vigyorognak, szinte táncolnak. Aztán ezen az estén még kapunk egy bónuszt is, ha ez nem lenne elég duett a Tristania énekesnőjével. Felrobban a sátor. Ez a zene maga a katarzis, önfeledt zenei utazás, népek-nyelvek és történelem felett, ősi energiaáramlás. Ez színtiszta zene. Széles vigyorral az arcon vissza a nagyszínpad, az Anthrax végét még megnéztem.
Aztán részt vettünk a Tiamat igazi művészien sötét lebegésében. Ez egy igazi időutazás volt nekem egy régi ismerős kellemes koncertje. Lélekmegnyugtató élmény. Belemerülünk egy selymes körbeölelő árnyékos, hűs borongós világba, ami simogatóan átölel, és békésen csónakázunk e borús világ rejtelmeiben. Varázsvilág. Lélekutazás.
Lamb Of God: csonttörő zene.
Az este headlinere. Megérdemelt státusz. Itt nem hiányzott nekem a színpadi piro és társai. Ez a zene ami egyszerűen minden cicoma nélkül letarol. Nagyon vártam hogy láthassam őket, és igen azt kaptam amit szerettem volna. Egy iszonyú nagy súlyos zúzás. Leghitelesebben a régi Pantera tagokon kívül ők nyomják ezt az amerikai metált, aminek a zászlóshajója a Pantera volt. Amit ők nyomnak az zsigerből jövő néhol Pantera ízű, de egyedi elemekkel tarkított igazi ösztönös metál, ezt nem lehet tanítani, ez jön. Az első pillanattól kezdve az ember léggitárt ragad és tombol ugrál velük, vicsorog-vigyorog, őrült hajrázásba kezd, mindezt a nem hiszem el milyen jó arckifejezéssel. Most nem voltunk elől a küzdőtéren, de hátrébb tán nagyobb buli keveredett, a számok közben az összevigyorgások ismeretlen arcokkal a koncerten a zene által spontán kialakult haverságok. Igen és itt is kialakult egy pici circle-pit. Igazi metál buli volt. A zenekar pedig csak tolta nekünk a jobbnál jobb durvulatokat, groove-okat. Frontemberünk nem sokat konferált, hagyták folyni a zenét. A közönség hölgy tagjait David Hasselhof-fal való kapcsolatukról kérdezte, elsőre hogy ismerik-e, aztán lennének-e vele, az utolsó kérdést nem árulom el, de kitaláljátok. Sokan jelentkeztek. Szívemet igazán megdobogtató koncert volt. Köszönöm nekik ezt az érzést.
Marduk: sötétebb vizekre evezve.
Ezzel az új felállással már másodszor láttam őket itt. Bevallom nekem az a mostani formáció szimpatikus, semmi klisével kiálló banda lettek, csak a zenéről szól, és az tagadhatatlanul bitang jó. Ezen az estén a morcosabb darálósabb műsorukat kaptuk, amit kifejezetten örömmel vett a közönség. Igazi black-death metált, északi módra. Majd még én általam sosem látott jelenetsor következett, a közönség (vélhetően)tudom milyen úton-módon felkeveredett egy srác a színpadra, és megpróbálta megközelíteni a gitárost, aki reflexből lerúgta a srácot, majd gitárját letéve kisebb rúgásokkal kiterelte a színpadról, na én ilyet még nem láttam. Ez egy igazi brutál metál buli. Innen aztán a zenekarban még több adrenalin szabadult fel, és kaptunk az arcunkba olyan darálást hogy öröm volt hallgatni. Várom a következő találkozásunkat.
3.nap
Mint minden Breezen, ez a csúcsnap. Az idén sem volt máshogy.
Arkona: orosz folk metál. A tűző nap ellenére rengetegen sereglettek össze az orosz csapatra. Az ő zenéjük az orosz népzene és hörgős metál keveréke, ahol egy törékeny szép szőke lány az énekesnő. Ebben a brutál melegben az elmaradhatatlan rókabundájában ugrálva táncolva nyomta végig a showt. Ha kell hörög és tiszta ének ez is szép. A közönség pedig nem kímélve magát igazi össznépi zúzdát, a vidámabb részeken mulatságot tartott. Ők sem hibáznak sosem élőben, egy üde színfoltja a metál színtérnek.
Van Canto: acapella metál.
Igazi zenei kuriózum, ők a gitárhangokat a szájukkal és hangszálaikkal képzik, egyedül a dob „igazi” hangszer. Van még két fő énekes egy lány és fiú, akiknek aztán van ám hangjuk. Kezdetekben metál feldolgozásokkal kezdték, de mára van sok saját számuk amik ugyanúgy megállják a helyüket mint a Nightwish, Iron Maiden feldolgozás. A közönségről annyit, hogy a headlinereknél verődik össze este ennyi nép. A hangulat pedig fenomenális, a fronténekes fut-szalad, hergeli a népet, a többiek is csinálják a showt, és ezek a hangok. A Bard Song-nál a dobosuk is lejön énekelni, itt aztán van össznépi éneklés. Aztán persze miért ne poénból előkerül egy gitár is az Orden Ogan gitárosa beszáll egy számba. A végén pedig jön a nagy finálé, ismert igazi metál himnuszok, a Metallicánál pedig már majdnem pogó is van. Az ember akaratlanul is előkapja a léggitárt. Ez egy igazi metál buli.
Moonspell: Vampiria
Fezenen az idén volt szerencsém látni őket, de ugye jóból sosem elég.
Fernandóék gyakorlatilag úgy robbantak fel a színpadra, egyből az új lemez egyik igazán súlyos számával kezdve az előadást, hatásos belépő. Frontemberünk egy római kori sisakban menetelt be a színpadra, ő egy igazi showman ahogy előadja a számokat, átszellemülve, megörülve. A közönséget pedig belehergeli a számokba. A zene pedig, hát megint szerencsére a zúzósabb oldalukat hozták, a szintetizátoros részek főleg gépről szóltak inkább gitáros vaskos részekre fektetve a hangsúlyt. Ennek a vámpirisztikus-goth zenének ők az igazi mesterei. Ezen koncerten feltűnt egy vendég aki nem más mint a Tristania énekesnője aki duettben énekelte Fernandóval a Raven Claws számot nem kis örömet okozva ezzel a rajongóinak.
Izzik-forr a zene, belsőnkben vámpírrá, szörnyeteggé válunk mi is és együtt ordítjuk a világra a számok szövegeit. Teljes átszellemülés, a külvilágot kizárva izzunk mi is ahogy a belsőnkben lüktet a vér, mámorító érzés. Igazi best of műsor. Az Alma Mater Opium klasszikusoknál teljes megőrülés, katarzis. Kell még.
Ensiferum: a finn fém.
Kicsit folkos de inkább metállal operáló finn kedvenceimet nagyon vártam, de sajnos most valahogy nem voltak olyan meggyőzőek nekem, pedig sorjáztak a slágerek, jól is nyomták. De valami nem volt teljes ezen a napon nem taroltak le ahogy szoktak, és rájöttem az okára is, sajnos az egyik legszimpatikusabb arc személyes okok miatt nem volt...Basszusgitáros, itt venni észre mennyire hiányzik az ő egyénisége feszessége. Így is nagyon jók voltak a közönség tombolt. Azt hiszem ma az ő plusza hiányzott. Majd legközelebb tarolnak.
Hatebreed: a düh mesterei.
Jastáék minden évben lassan így vagy úgy visszatérnek a Breeze-re, mindig hatalmas koncertet adnak, nem hiába hívják őket vissza. Ezt amit ők művelnek ez a vehemencia, a tiszta düh, és energiák kitörése a színpadon. Letarolnák ezzel a lendülettel még az atombunkert is. Az ember úgy beindul rájuk, kijön belőle az állat mindenki tombol, a számok végén pedig elégedetten összevigyorog a mellette állóval. Mindig profi és elementáris erejű koncertet adnak. Földbe döngöli az embert, megszabadítja a feszültségektől. Kötelező terápia.
Amorphis: akik elhozzák az északi fényt.
Eljött a sötét, felfénylettek az éj csillagai, az ezer tó országából érkezettek pedig elhozták nekünk az éj varázsát. Az idén megjelent korongjukról az egyik legkarcosabb dalával nyitva elkezdődött hát a varázslat, ami pillanatok alatt elrepített egy messzi északi éjszakába.
Ahol körülvett bennünket a zene, elkalauzolva bennünket egy havas, fényes világba ahol érezzük a szél erejét, a világ zord szépségét, varázslatos erők dallamát, ahogy körülölel minket védőburokként. Minden szám egy varázslat a régi és új számok is már szinte egybeolvadva klasszikusként érnek minket. Olyan érzés ahogy több ezer torok énekli Tomival együtt a számokat mintha egyek lennénk egy varázsgömbben, ahol a gitárok hangja cikázik körülöttünk, és lelkünk az északi fénnyel együtt szárnyal az égen.
Tristania: vissza a helyes útra.
Pár évvel ezelőtt láttam őket és hát sajnos akkor a mára nagyon beérő énekeslányt, kicsit durcás kislányként viselkedve, nem nyújtott valami nagy teljesítményt. De mostanra egy igazi egzotikus vadmacskává vált. Ahogy négykézláb énekelte a számokat meg átadta magát a zenének, nem lehetett nem oda nézni :) . A hangi adottságai mindig is jók voltak, és most már jól is használja, a zene pedig igen a Tristania ebben régen és most újra nagy, ügyesen ötvözve a goth-szimfónikus metált egy kicsit új keletű elemekkel, nagyon jó dallamérzékkel. Élvezetes, jó műsort adtak.
Primordial: a természet ősereje.
Az ír Primordial koncertjével ért véget nekem ez a csodálatos nyaralás. Méltó befejezése volt, az egyik legnagyobb kedvencem ez a banda. A kelta elemekből építkező ősi ösztönökre ható metál zenéjükkel egy igazi egyedi zenekar. A frontember Alan pedig a megtestesült előadóművész, aki olyan szinten éli bele magát a számokba, amit ritkán látni, erre születni kell.
Alan , fehére festett arccal csukjában robban a színpadra. A zene pedig megdörrent, egyszerűen szinte érezni a levegőben a hogy ez a zene lüktet árad, az ember ősi ösztöneire, zsigereire hatva teljesen átszellemül egy sokkal ősibb világba, ahol még druidák, sámánok révedtek a dobjaikkal a tűz mellett. Ebben a zenében az őstűz van, a dobok sámánikus lüktetése, Alan szívből és zsigerből jövő éneklése, hörgései, a gitárok elementáris dallamai átszellemültek. A közönség és a zenekar egy lélegző egészé változott, éreztem ahogy egybeolvad minden a zene a képek, emberek együtt lélegzett, mozdult, áramlott, borzongott, élt minden. Olyan érzés ez a dob ritmusától együtt lüktet a vér, az ösztönökre ható ősritmus ami egyszerre vad, zabolátlan, gyönyörű és felemel. Érezni a természet igazi nyers ereje ahogy tombol a szél, tép, tőr, tör összezúz az óceán vad morajlását a viharok erejét, és te csak szállsz hagyod hadd vigyen egy ősi lélekútra, ami összetört majd a végén összegyúr, és boldogan feltöltődve, az anyagi világba. Vigyorogva hogy ismét átélted amit csak egy Primordial koncerten lehet .
Ezzel véget ért a fesztivál. Jövőre ugyanitt, mert megint jövünk :)!!!
Írta: Németh Kornél és Varga Levente
www.summer-breeze.de/
www.facebook.com/summerbreeze1997
[2014-06-12 09:35 feltöltő: Levi]