Igencsak erősnek ígérkezett a szombat este, hiszen három nagyon jó zenekar gondolta úgy, hogy közösen kellene koncertezniük, a mi legnagyobb örömünkre. A hazai underground három meghatározó együttese nem is eszelhetett volna ki jobb megoldást, már az esemény meghívója, a fellépők névsora is felcsigázta azon zenehallgatókat, akik a kicsit bonyolultabb műfajokat részesítik előnyben.

Az első együttesről – teljes mértékben az én hibámból – sikerült majdnem teljes egészében lecsúszni, de az a három szám, amit elkaptam a The Foreheads előadásában, mégis adott egy szűk keresztmetszetet az általuk játszott zenéről. Mondhatjuk, hogy a többiekhez képest a The Foreheads kellemes, mainstream zenét játszik. Csak annyira „durvulnak” a gitárok, hogy az még emészthető legyen, csak pár ütem erejéig gyorsítják fel a tempót, meghagyva ezzel azokat a támpontokat, amelyre az első találkozás tapogatózó jellegét magában hordozó koncertlátogató is biztonsággal tud támaszkodni. Nem lennék meglepődve, ha a srácok néhány száma huzamosabb időre bekerülne néhány rádió játéklistájára. Kicsit furcsa volt ilyen korán színpadon látni a nagymágocsi triót, de nem biztos, hogy a koncert színvonalának ártott eme tény. Számtalanszor hallgattam már őket élőben és be kell hogy valljam, nem tudom megunni azt a produktumot, amit az Angertea nyújt a színpadon. A minimál fénytechnika segítségével sikerült – számomra – egy olyan leírhatatlan atmoszférát teremteni, amelyet csak nagyon kevés hazai zenekar képes életre hívni. Nem is az talán a legérdekesebb, hogy mely dalokat tűzték éppen műsorra, hanem az elejétől a végéig jelenlévő, tapintható nyomasztó feszültség, amely a megszólaló témákon keresztül folyamatosan vibráltatja a levegőt. Az ember csukott szemmel áll és fogadja az őrjítő basszusfutamokat, a „normális” egyet szinte sohasem találó dobokat, az állandóan noisecore-ban szenvedő gitárt egy mélységesen fájdalmas énekkel kiegészítve. El sem tudom képzelni, hogy mi lehet még a tarsolyában az ötödik lemezére készülő fiúknak, de csak annyit lehet mondani, üzenni nekik: ne hagyjátok abba! Gergő azon frontemberek táborát erősíti, akik az egész lényüket beleteszik a dalokba és minden egyes előadáson egy kicsit „meghalnak” az újra átélés kényszere miatt. Sajnos, nincs más lehetőség, Gergőnek tovább kell szenvednie, mert az őt marcangoló démonok, kísértetek (By Demons Be Driven) hatalmas energiákat szabadítanak fel, amelyek keserédes és fájdalmasan gyönyörű alkotások formájában látják meg a napvilágot. A hazánkban tevékenykedő fiatal együttesek közül az utóbbi időben egyértelműen az Omega Diatribe haladt a legtöbbet előre. Egy tag kilépése meg sem rengette a zenekart, töretlenül mentek előre a jól megtervezett úton. Az ő kitartásuk gyümölcse az idén megjelent Abstract Ritual anyag, amelyet már végérvényesen komolyan kell venni. Természetesen egy gitárgazdag zenét játszó zenekarnál csakis az élő produkció lehet a mérvadó, azaz igazi fokmérője a fejlődésnek. Jelentem, ezt az újabb akadályt is gördülékenyen vette az OD, szemernyi esélyt sem hagyva a kétkedésre. Az élő bulikon egyre jobb formát mutattak, a színpadi rutin megszerzése pozitív irányba vitte tovább a csapatot. Ezen a szombat estén sem volt ez másként: kegyetlen mészárlást mutatott be az Omega. Minimális szünetekkel és átkötő szövegekkel operáltak, nem hagyva kétséget afelől, hogy ki a főnök. Talán a hangzáson lehetett volna még gyúrni, a gitárok egy kicsit a háttérben ragadtak, de ezt leszámítva nagyon kemény jobbegyenesbe nézett bele, aki végig küzdötte az OD műsorát. Üde színfolt az új dobos (Kiss Tamás), aki amellett, hogy nagyon megbízhatóan ütötte a korántsem egyszerű témákat, még látványosan is adta azt elő. Öröm volt nézni a játékát. A harmadik lemezére készülő Room Of The Mad Robots nagy komoly problémagóccal találta magát szembe, alig egy héttel a koncert előtt. Az együttes dobosa lebetegedett és az idő rövidsége miatt komoly fejtörést okozott számukra, hogy mi is legyen ezzel a bulival. Legnagyobb szerencsénkre két beugró dobos baráti segítségével mégis bevállalták a koncertet, ezzel is megkoronázva az addig hibátlan estét. Nem sokszor láttam a ROTMR-t még élőben, de kivétel nélkül emlékezetesre sikeredtek azok a koncertek, mert amit ők játszanak, az egy kicsit több, egy kicsit másabb, mint az átlagzene formájában hozzánk eljutó massza. Van benne erő, súlyos riffek törnek felszínre, amelyeket kicsavart dobtémák tesznek még megfejthetetlenebbé. Az elektronikus rásegítés pontosan annyi helyet követel magának a hangzásban, amitől maximálisan telítettnek érezhetjük a ROTMR dalokat. Mári Peti pedig egy nagyon jó frontember, aki nem csupán a szerzemények előadásában jeleskedik, hanem az átkötő, átvezető szövegek terén is tud érdemlegeset nyújtani. Sok zenekar halála, hogy nem képes érdemben kapcsolatot teremteni a közönséggel és a sablonos „köszi, hogy itt vagytok”, „gyertek közelebb”, „mindenki ugrál!”, „igyunk!” megnyilvánulásokon kívül semmiféle egyediség nem jellemzi őket, meg sem lehet ezeket az együtteseket különböztetni egymástól. Egy karizmatikus énekes viszont hatalmas nyereség és ez robotéknál megvan. Előzetes hírek szerint novemberben érkezik az új lemez, és nincs kétségem afelől, hogy egy kiváló anyagot fogunk kapni. Előzetesen ettől az estétől nagyon jó bulit vártam és nyugodt szívvel leírhatom, hogy meg is kaptam. Csak remélni tudom, hogy ez az összeállás nem egyedi eset és látjuk még együtt, egy színpadon játszani ezt a három remek együttest. The Foreheads - www.facebook.com/theforeheadsband Omega Diatribe - www.facebook.com/omegadiatribe Angertea - www.facebook.com/angerteahun Room of the Mad Robots - www.facebook.com/robotsmad