tartalomkoncertekgalériaimpresszumvideókletöltés
Koncertek

With Full Force 2012 - „Cseh and Szlovák Autobahn ticket plíz”

With Full Force 2012  - „Cseh and Szlovák Autobahn ticket plíz”
2011-ben elég komoly áldást kaptunk az égiektől a fesztivál idejére, de ez sem tudott minket elrettenteni attól, hogy idén is tiszteletünket tegyük a WFF-on. Év közben, az a felbukkanó újabb és újabb információk csak fokozták a hangulatot, hiszen több olyan zenekar is jelezte részvételét a fesztiválon, akik soha, vagy nagyon ritkán jutnak el hozzánk, így itt – három napba sűrítve – lehetősége van az embernek több tucat olyan produkciót megtekinteni, amire alapesetben elég sokat kellene várni.
Június 28. 03,45 Fuvarra várva toporgás a lépcsőház előtt, ezen a nem éppen hűvös hajnali órán. A korai indulás elkerülhetetlen, mivel szeretnénk jó helyet kifogni, ahonnan gyorsan és könnyedén elérjük a színpadokat. Sajnálatosan pont előző este játszották az EB első elődöntőjét, amit azért csak megnéz az ember, így a könnyed négy órás alvást követően már lehet is melegíteni egy 12 órás kocsikázásra. A tervek szerint tíz óra lett volna az út, de ember tervez, lics bor végez.:) A kőbányai éjszaka üde színfoltjaként megérkeznek fesztiválozó társaim: Andi, Tomi és Pityu. Puszi, puszi, bepakolás, majd irány az Örs, ahol még felkaptuk fazipityut is, mert nem szeretünk kényelmesen utazni, majd ezt követően irány Győr, ahol pár óra múlva csatlakozik hozzánk a társaság hatodik tagja, a vezér: Bogyó. A kipihentségből fakadóan eme gyönyörű hajnali, kora reggeli órán semmi eget rengető kérdésről nem tudtunk meg többet, csupán fazipityu oldott meg néhány quantum fizikai feladványt saját maga örömére. A Bogyóval történő találkozás nem ment egyszerűen, mert benéztük a benzinkúthoz tartozó bejárót, így kénytelenek voltunk néminemű improvizálás keretei között tolatva (!) megközelíteni a tetthelyet. Kérjük, hogy ezt a mutatványt senki nem csinálja utánunk és természetszerűen mindent tagadunk ezzel kapcsolatban, ha a felettes szervek érdeklődnének. Smúz, evés-ivás, pisi, átpakolás és irány a határ. Az autópálya matricák megvétele közben kiveséztük, hogy mekkora szemtelenség a szlovákoktól, illetve a csehektől, hogy az autópályának nevezett útjaikért díjat kérnek. Mi állandóan pocskondiázzuk a magyar utakat, hogy milyen rosszak, közben simán kenterbe verik a két fent említett állam istencsapásait. Még a szlovák annyira nem is vészes, mert mindössze 80 km-t megy rajta az ember, de a cseh elviselhetetlen hosszú távon. A felgyűrt, rosszul kiöntött utak a lelket is kirázzák az utazóból. Ettől eltekintve – főleg Prágát elhagyva – szebbnél szebb tájakon át vezetett utunk. A végeláthatatlan erdőségek, a hegyek egy alföldi ember számára szemet gyönyörködtető élményt adtak. Valami csoda folytán az idén a cseh-német határon való átsiklás könnyebben ment és itt már érezte az ember, hogy célegyenesbe fordult, bár még két óra intenzív helyben ülés várt rá. Az idő amúgy is elröppent, hiszen finomabbnál finomabb zenék kerültek terítékre. Legalább kiműveltem magam a különböző fröcsögő formációk által ránk szabadított, zenének nevezett támadásokból.:) Az én pici boysetsfire-öm csendben megbújva várta a sorát, fellazítva azt a masszív betonréteget, ami az autóban képződött a mázsányi riffektől. Jó tanács: mindig vigyetek magatokkal zenét, ha kételkednétek abban, hogy megfelelő lesz számotokra az alapfunkció ebben a kérdéskörben.:) Összességében elmondhatjuk, hogy kisebb-nagyobb malőrök nélkül értünk el a célterületig, ahol még egy bolti bevásárlást kellett megejteni, majd irány tényleg a fesztivál. Hitetlenkedve vettük tudomásul, hogy a tavalyi sorhoz képest most szinte senki sem várakozik, pillanatok alatt a VIP beléptető területére engedtek minket. Gyors becsekkolás, karszalagok kiosztása és kezdődhet a helykeresés. Megpróbáltunk hátsó pályán bejutni, hátha kikapunk valami mejer területet. A nagy keringés végére csak sikerült egy normális placcot foglalni, jöhetett a sátorállítás. Nem volt elég, hogy az időjárás-előrejelzéssel ellentétben dögmelegbe érkeztünk, még egy megrogyott német lány is nehezítette a lakásépítést. Az elvégzett munka után jöhetett a jól megérdemelt lazítás. A tavalyihoz képest (a többiek elmondása szerint az utóbbi öt évhez képest) a fesztivál elhelyezése teljesen új formát öltött, a megszokott, biztos pontok felderítésre szorultak. Ez számomra azért is volt nagyon fontos, mivel aznap este adták a német-olasz elődöntőt, amit szerettem volna megnézni. A tömeget követve nem okozott nehézséget megtalálni a kivetítőt, amely előtt már több ezer német foglalta a placcot. A dolog pikantériája, hogy feltehetően egyedül én szorítottam az olaszoknak, de ez egy pillanatig sem okozott fejfájást, bár az olasz góloknál bemutatott gólörömömet nem minden német kultiválta. Nem is értem mi a problem?!:) A győzelem mámorát megkóstolva mentem vissza a sátrakhoz, majd egy kis pihenőt követően a közelben lévő „rockdiszkó” felé vettük az irányt. Ez semmiben nem különbözik a magyar változattal, maximum annyiban, hogy több német gyönyörűséget húzatnak az ember fülébe. Némi toporgás után győzött a fáradtság és inkább a csendes pihenő mellett döntöttem. Elég volt ennyi ebből a napból. Június 29. Az első éjszaka kicsit rapszodikusan telt, hiszen mások már megkezdték a rápörgést a fesztiválra, illetve a zene is egész reggelig döngölte az ember agyát. Ráadásként Bogyó is kicsit formán kívülire vette a figurát, mivel a csöviként begyűjtött répás makréla (vagy mi a franc) visszatámadt és a sátruk előterében visszakacsintott az édes anyaföldre. Bogyó átmeneti megkönnyebbülését fazipityu nem vette komolyan és a Vöröskereszt segítségét kérte megroggyant társa összekaparásához. Szerencsére az ijedelmen kívül és Bogyó pénteki pilledtségén túl nem hagyott maradandó sérülést maga mögött az incidens. Én mindig mondtam: ne egyél zöldséget, mert abba bele is halhatsz!:) Napközben elég lassan telik az idő, pláne úgy, hogy árnyék alig és a napsugarak egész nap nyírják az embert. Kínunkban néhányszor elmentünk a vályúhoz, hogy szerezzünk egy kis vizet, illetve egy másfél eurós fürdést is beiktattam, de nem úgy tűnt, hogy a helyzet jobbra fordul. Talán csak az jelentett némi vigaszt, hogy hamarosan nyit a feszt és elkezdődnek a koncertek. 14 óra után az emberek tömött sorokban indultak meg a beléptető kapuk felé, ezzel is jelezve, hogy a 2012. With Full Force kezdetét vette! A Skeletonwitch még nem indított meg, viszont a DevilDriver műsorára kíváncsi voltam, mivel még nem láttam őket élőben. Nem mondanám, hogy egy-két alkalomnál többet hallottam akármelyik lemezüket is, de itt belenéztem a műsorukba, hátha a színpadi produktumukkal meggyőznek. Jelentem, nem sikerült, a harmadik szám közepén elindultam a nagyszínpadtól a sátortetővel fedett kisszínpad felé, ahol legalább árnyék várta az érdeklődőt. A fellépők is érdekeltek, de az hűvösebb hely sem volt utolsó szempont, hogy áttegyem állomáshelyemet. A kisszínpadon a Do or Die beállását kísérhette figyelemmel a nagyérdemű, ami azért nem a legizgalmasabb része egy koncertnek, viszont a tempó emberi, nem kellett sokat várni a Do or Die kezdésére. Néhányan mondták, hogy érdemes megnézni őket, főként annak, aki a hardcore-t szereti. Tisztességgel végig néztem, hallgattam a koncertet, de egy tucatcore zenekar próbált meg szórakoztatni, ami nem sikerült. A sablon szó tökéletesen kifejezi a Do or Die zenéjét. Őket a Defeater követte, akikről már mindent olvastam, ezért a saját tapasztalás utáni véleményformálás mellett döntöttem. Nem titkolom, ők sem fognak nálam a lejátszási listámra felkerülni. Számomra a Defeater és hasonszőrű társai olyanok, mint akik úgy szeretnének keménynek mutatkozni, hogy közben elfelejtenek a torzítóra lépni. A színpadi mozgás rendben van, csak a játszott, előadott zenével nem lehet összeegyeztetni. Lehet, hogy ez a postnemistudommi ma divat, de én egy öregember vagyok, szeretem a buta, egyszerű riffeket, amelyek szimplán betonoznak. Nem is bírtam teljes időtartamában élvezni a bulit, főleg azután, hogy előkerült egy akusztikus gitár. Irány a nagyszínpad! Itt pedig az következett, ami nekem való: Madball. Nincs mellébeszéd, jöhetnek a jófajta hc riffek. Kaptunk egy kis válogatást a zenekar eddigi munkásságából és az maximálisan kiszolgálta a közönség igényeit. Nem kellett kétszer kérni, hogy induljon meg a WFF-ra amúgy is jellemző daráló, a szokásokhoz híven kőkemény táncot lejtettek a fiatalok. Szusszanásként vissza a sátorhoz, lélegzetvételnyi szünetre, amíg a következő együttes beáll. Gondolkoztam rajta, hogy az August Burn Red-et kihagyom, mert nem érdekelt annyira a produkció, de mindenki ment, ezért én sem maradtam hátra. Tisztes távolból figyeltük a színpadot, ahol az ABR mindent beleadva küzdött. El kell ismerni, hogy a show rendben van, csupán a zenéjüket nem szeretem. Ettől függetlenül Jake karmesteri tevékenysége lenyűgöző, miatta megérte félszemmel a koncertre pislantani. A többség ezután a sátorszínpad felé vette az irányt, ahol a We Butter the Bread with Butter játszott, én azonban maradtam a nagyszínpadnál, hogy egyszer megnézzem a Pennywise műsorát. Nem mondhatnám, hogy rajongok a punk műfajért, de a Pennywise még azon zenekarok közé tartozik, amelyek elől nem futok el, ha elkezdenek játszani. Írtak néhány hatalmas slágert, ami előtt le a kalappal és egy kicsit lazább zene sem árt néha a fülnek. Nem is kellett csalatkoznia az embernek, terítékre is kerültek az életmű karcosabb darabjai. Amit talán nem vártunk, hogy Téglás Zoli végig szenvedi a koncertet. Végig látszott rajta, hogy valami nincs rendben, folyamatosan a bal lábát fájlalta, egyszer még el is terült a felszerelés mögött. Ám, igazi profihoz méltóan, teljes egészében letolta, letolták a bulit, aminek a megkoronázása – meglepő módon – az utolsó tételként elhangzó Bro hymn volt. Most kellene arról írni, hogy a Lamb of God milyen hatalmas koncertet adott és végre láthattam őket is élőben, de az azóta közismert okok miatt a LOG fellépése elmaradt, ami – számomra – egy cseppet megkeserítette a nap további részét is. A LOG helyett az Emmure került fel a nagyszínpadra, hatalmas lehetőséghez jutva ezáltal. Szerintem az Emmure körüli felhajtás jóval nagyobb, mint amit a zenekar valójában érdemel. Én nem látom bennük azt az „újítást”, amire mindenki hivatkozik. Természetesen én vagyok a finnyás, ennyi. Két szám után már semmi izgalom nincs a műsorukban, sablon, groove – ez nekem nem elég. A felejthető élmény után ismét egy kis lazítás, részemről ráhangolódás a Machine Head-re. A Machine Head-et még 2009-ben láttam a Hegyalján és ott hatalmas csalódást okozott a fellépésük. Abban reménykedtem, hogy most majd helyre áll a rend. Őszintén szólva az első két lemezük után egy kicsit kikerültek a látókörömből, de a legutóbbi anyaguk (Unto the Locust) már a régi erőt sugározta nekem. Hallani olyan hangokat, hogy a MH már megfáradt, nosztalgiázó együttes. A WFF-os produkciójuk a bizonyíték rá, hogy ez nem igaz. A legutóbbi sorlemezük, az Unto the Locust, van napirenden, a műsorba csupán az Old és a Davidian került be a klasszikusok közül. Az Unto is megmutatta Flynn zsenijét, aki egy hatalmas dalszerző és az idő múlásával csak jobb lett, a komplexitás jellemezte MH lemezek egy precíz elméről árulkodnak. Szerencsére kaptunk vissza a korai Head albumok érzéséből is, de az a törekvés, amelyről még évekkel ezelőtt nyilatkoztak (tudniillik, hogy a Metallica nagyszabású lemezei számukra a zsinórmérték) látványosan rányomja a bélyegét a mai Machine Head zenei világára. Néha egy kicsit az az ember érzése, hogy a direkt koncepció túljátszáshoz is vezet, de ezen az estén ez sem jelentett problémát. Minden tisztelt az együttesé, hiszen kerek produktummal készült, nem csupán a zenére koncentráltak, hanem az igazi show részre is. Teljes körű audiovizuális élményben volt része a koncertet figyelemmel kísérőknek. A kivetítőn folyamatosan érkeztek a számokhoz kapcsolódó kis képi összeállítások, miközben a fénytechnikát irányító hatalmas munkát végzett. Óriási pluszt adott hozzá az előadáshoz, kiemelve és megdobva az egyszerűbb részeket is. A néha-néha előtörő lángcsóvák pedig még egy lapáttal rádobtak az amúgy sem szegényes látványelemekre. Arról talán már nem is kellene írni, hogy az ikergitár témák milyen gyönyörűen szólaltak meg és a három (!) énekhang remekül kiegészítette egymást. A komplexitáson túl a monumentalitás a következő lépcsőfok és néhány pillanatra már ott lehetett látni a Machine Head-et. Miután elmorzsoltuk a gyönyörűség könnycseppjeit és fellazult a tömeg, átmentünk a sátorszínpadhoz, ahol a Dying Fetus következett. A könnyebb elalvás érdekében egy kis záró grindcore massza beszippantása kötelező, ezért bezsúfolódtunk a sátor alá és vártuk, hogy belekezdjen a trió. A dob-basszus-gitár felállás meglepő lehet ebben a stílusban, de ez a három fickó megmutatta, hogy felesleges tagok nélkül is el lehet pusztítani mindent, ami az utukba kerül. A masszív betonozást három számig bírtam, de itt nem a zene minősége, hanem a tömény, tömör aprítás ütött meg. Június 30. Tűz napon sátorban aludni nem a legjobb. Talán be sem kell mutatni, hogy az ideiglenes szauna érzése milyen kellemetlen. A napközbeni programok hiánya pedig továbbra arra kárhoztatott minket, hogy az idő lassú múlását lessük. Dögmelegben az ember harci kedve is alaposan lelohad, a puszta lét is nagy kihívást jelent. Valamennyi enyhít a 1,5 eurós hidegzuhany, de csak átmenetileg csillapítja a lassan elviselhetetlenné váló meleget. Ennek ellenére nem rohantunk be már kapunyitáskor - még egy kicsit aszalódtunk a napon -, majdcsak a Texas in July kezdőhangjaira húzódtunk be az árnyat adó sátorszínpad kupolája alá. Ez a zenekar valahogy kikerült eddig, talán egy-két számukat hallottam korábban. Számomra ők sem feszítették szét a most divatos zenei közeget, de még mindig élvezhetőbbnek találtam a produktumukat, mint mondjuk az ABR-ét. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy azért szereti a Texas in July-t, mert nem annyira mesterkélt, művi mint a most futó együttesek többsége. Egy koncertélményből ezt nem tudom megállapítani, de annyi leszögezhető, hogy az ő műsoruk alatt nem volt rajtam a mehetnék. Egy zenekar, amellyel érdemes megismerkedni. A nagyszínpadon a Carnifex került sorra, de én inkább a sátor árnyékában maradtam és belehallgattam a Stick To Your Guns zenéjébe. Itt sem kellett sok, hogy elmenjen a kedvem. A keménység nélküli keménykedés kapott ismét teret, amit továbbra sem szeretek. Valószínűleg szeretem a kínt, mert mégis maradtam és meghallgattam a srácok hat számát, de tovább nem bírtam és inkább visszatértem a sátrakhoz. A WFF egyik visszatérő fellépője az Ektomorf. A Magyarországról kiköltöző zenekart valami megfejthetetlen okból egyszerűen eszik a németek. Nem volt ez máshogy az idén sem, jókora tömeg gyűlt össze a nagyszínpad (!) előtt, hogy lássa Farkas Zoliékat. Az együttes bevallása szerint a WFF-os koncert volt a nyári fellépéseik közül a legjobb. A szombati nap csúcspontját számomra a Meshuggah jelentette. Az új lemezzel érkező svéd ötösfogatot tekinthetjük a math metal egyik szülőatyjának, amit ismételten bizonyítottak. A zenészek zenéjének is nevezett műfaj talán nem annyira emészthető, de a kibontást követően meg lehet találni benne a szépséget is. Mi is ezért vártuk, hogy elkezdjék a műsorukat, amely a Koloss lemezre épült (csupán a Bleed és a New Millenium Cyanide Christ mutatott vissza az időben). A rövid játékidő miatt mindössze hét szám erejéig élvezhettük ezt a végletekig kihegyezett, néha káosznak tűnő mannát, amivel megkínálta a közönséget a Meshuggah. Sajnálatos módon a legnagyobb csalódás is ehhez a koncerthez kapcsolódik: a németeknek másfél szám kellett ahhoz, hogy az énekmikrofont belőjék, hangot csiholjanak ki belőle. A nézők már háttal állva mutatták a nemzetközi jelzést a hangosítóknak, amikor végre megékezett Jens hangja. Ez egy nagyon komoly betli, ami egy ilyen szintű fesztiválon nem elfogadható. A belerondítás ellenére és a korai időpontot feledve, öröm volt ismét látni a Meshuggah-t, de inkább egy önálló koncert keretei között tud az ő zenéjük érvényesülni, nem pedig egy szűk mozgásterű tömegrendezvényen. A sátorszínpadon játszó All Shall Perish-ből mindössze két számot csíptünk el, azt is a sátoron kívülről, ebből kifolyólag nem tudtuk teljes mértékben kiélvezni a műsort. Amikor megláttuk a programot, volt egy kis hezitálás, hogy Meshuggah, vagy All Shall, de úgy érzem, jó koncertet választottunk, a hangosításban előforduló anomáliák ellenére is. Az ASP egy következő alkalommal fog terítékre kerülni. Az Immortal-t kihagytuk, inkább rápihentünk egy kicsit az est (ha nem a fesztivál) főzenekarára, a Heaven Shall Burn-re. Igazság szerint a német zenei felhozatal igencsak távol áll tőlem, nem igazán találkoztam még jó német bandával, de hazai pályán nagy mutatványt várhattunk a HSB-től, amit érdemes megtekinteni. Még mindig az anekdoták szerves részét képzi az a HSB fellépés, amikor a közönség egy hatalmas circle pit-et nyomott. Most is erre vártunk, de az időjárás közbeszólt. A koncert még el sem kezdődött, de már lehetett látni a gyülekező viharfelhőket, de mindenki abban bízott, hogy nem ér el minket a vész. A HSB tisztességgel elkezdte a programot, el is lőtte az egyik legjobb számát (Black Tears), egy kezdeti circle is megmozgatta az embereket (amelybe akarva-akaratlanul mi is bekapcsolódtunk), de utána leszakadt az ég. Futás, menekülés, gyorsan be egy pólóárushoz és már csak óvatosan ki-kipislogva figyeltük az eseményeket. A zivatar nem kímélte a fesztivált, rendesen próbára tette a sátrak teherbíró képességét. Alkalmai vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, nem panaszkodhattunk a vendégszeretetükre, csak azt a borzalmas zenét ne tették volna be, amivel egy idő után már büntetni lehetett. Szerencsére, egy fél óra tombolás után elvonult a vihar és ismét visszatérhettünk a nagyszínpadhoz, ahol a HSB – egy kis technikai átnézés után – folytatta a koncertet, sajnos, jelentősen megfogyatkozott nézősereg előtt. A HSB után következett a szokásos tűzijáték, egy kis pluszt adva az amúgy sem rossz fesztiválnak. A tűzijátékról annyit, hogy Bufalloban öt év alatt nem lőnek el ennyi rakétát mint itt... A koncertek még véget sem értek, máris húzatták a rockdiszkót, ahova mi is benéztünk, hogy meghallgassuk ezredjére a Papa Roach és a hozzá hasonlók számait. Ekkor már nem is bántam, hogy következett a vihar második felvonása – újabb menekülés és sátorban kuksolás zárta le a szombati napot. Július 1. A vasárnap már annyira nyűgösen indult, hogy egy rövid tanácskozást követően a délutáni hazaindulás mellett döntött a társaság egy része. Igazából az Unearth-ön kívül nem sok említésre méltó együttes maradt még erre a napra, ezért nem is fájt annyira a szívünk, hogy eljövünk a fesztivál zárása előtt. A szokásos semmittevést egy kis shoppinggal próbáltuk feldobni, de ez sem okozott már olyan örömet, amelyet a szemerkélő eső ne tudott volna elmosni. A programfüzetben szereplő Gojira sem tudott eljönni, ezért helyettük a münsteri Neaera ugrott be. A melodikus death metal kora délután nem éppen a legmegfelelőbb zenei stílus, de azért találtunk néhány kellemes riffet a felhozatalban. Az átszerelés után a Kill Devil Hill próbálta megfogni a színpad előtt maradókat jófajta stoner/sludge/southern keverékével. Mivel ez a műfaji kavalkád közel áll hozzám, ezért végig is hallgattam a koncertet, amelyből – őszintén szólva – két számra mondanám azt, hogy még egyszer meghallgatnám. A habot a tortán inkább az jelentette, hogy a basszusgitárt egy bizonyos Rex Brown kezelte. Mindig jó egy legendát élőben látni, hallani. Az Unearth nálam igazán a III: In the Eyes of Fire-al talált be, és az aktuális anyaguk (Darkness in the Light) is ismét az együttes mellé állított. Nem is kellett nagyon meglepődni a koncertprogram hallatán, a Darkness került előtérbe, megtűzdelve egy-két kihagyhatatlannal (pl. Giles, My will be done). Érdeklődve vártam, hogy a tiszta énektémák miként szólalnak meg élőben, de Ken mindent simán hozott és emellett a színpadi show is működött (bár néhányan nem értékelték a „felköpünk és megpróbáljuk elkapni” játékot:). Természetesen Buz sem akart lemaradni: színpadra dobott szemüveget próbált, majd egy gördeszkán egyensúlyozva hozta a témákat. Az Unearth hozta a tőle elvártat, nem csalódhat az ember, ha őket nézi. Számunkra az Unearth fellépésével véget ért a 2012-es With Full Force, az összepakolás, becuccolás nyűgjét követően jöhetett egy újabb tizenkét órás utazás, bár ezt a hátramaradók megpróbálták megakadályozni, néhány fotó tanúsága szerint.:) Már másodjára volt szerencsém eljutni a WFF-ra és most is azt kell mondjam, hogy megéri külföldre menni fesztiválozni és ezt nem csak az anyagi oldalt tekintve gondolom így, hanem az egész élményfaktort nézve. Kis hazánkban egy, maximum két olyan nevet hoznak el egyazon napra, amiből itt öt-tíz is megfordult. Nem fitymálni szeretném a hazai fesztiválokat, csupán tényeket közölni. Külföldön sem drágább fesztiválra járni, mint nálunk, igaz azt érdemes elkerülni, hogy valaki a feszt területén próbálja meg magát a földre (vagy az alá) inni. Akkor tényleg drága lesz a mulatság. Manapság egyre többen látogatnak el külföldi rendezvényekre, érdemes velük felvenni a kapcsolatot és megnézni milyen is egy másik ország fesztiválkultúrája.

[2012-08-11 07:42 feltöltő: Peti]