Immár 9. alkalommal indultam neki ennek a fesztiválnak, ígéretes a zenei felhozatal, jó társaság, kell ennél több? Idén, egy nappal a fesztivál előtt még megszálltunk Kutna Horában, megnéztük a Csonttemplomot (remek választás egy metálfesztivál előtt), majd reggel onnan indultunk tovább. Két részletben az utazás is kényelmesebb.

Nulladik nap Fél 3 körül értünk Roitzschjora repterére, ahol találkoztunk Bogyóékkal, azonnal kevertünk egy fröccsöt, majd átvéve a jegyeket megcéloztuk a bejáratot. A weboldal információja alapján 15 órától indul volna a beengedés, de furcsa mód ekkor szinte már tele volt a kemping, elkezdhették reggel. Az érkezést megelőzően kellemes nyári meleg (30 fok körül) volt, felhős éggel, viszont a fesztivál környékén felhőnek nyomát sem láttuk. Végül az autó külső hőmérője 43,5 foknál állapodott meg, így kezdetét vette a „felhőtlen” szórakozás. A parkoló hely keresése a már megszokott vacillálással indult, aztán egész gyorsan sikerült megtalálni a megfelelő helyet. Szomszédaink komplett udvart építettek maguknak: fakerítés, lábtörlő, csengő, virágok, biciklizést tiltó tábla... Náddal elkerített vizeldéjük nagy rutinra utalt: a húgyszag ellen a piszoár tartalmát gumicsővel a föld alá vezették. Ismerkedtünk a szomszédokkal, találkoztunk régi ismerősökkel, amely hajnalig tartó, autónál zenehallgatós mulatságba torkollt. Első nap A reggelek nem voltak könnyűek, nagyjából 6-kor már tűz a nap, szinte lehetetlenség 10 utánig a sátorban/autóban maradni. Így nehéz kipihennie magát az embernek, de hát nem is ezért jön a With Full Force-ra. 14:30-kor a német Walking Dead On Broadway nyitotta a fesztivált a sátras, kisebb színpadon. Az árnyék és a lengedező szél (a sátornak jó embermagasságban nincs oldala) kellemesebb klímát eredményezett, de azért így is folyt rólunk a víz. Hiába emlékszik az ember a korábbi évekből, hogy milyen jól meg tud dörreni a hangcucc a fesztiválon, az első tapasztalat mindig mély benyomást kelt: a hallójáratokon kívül a gyomrot is megbizsergeti a muzsika, remeg belé a talaj, konkrétan a talpammal éreztem a dobokat. A koncert kellően súlyos volt, a végére picit talán több breakdown résszel a kelleténél, amellett ideális indításnak tituláltuk. Maradtunk még hűsölni kicsit a sátorban, ahol 20 percnyi átszerelés után következett az Expire. Hardcore-punk zenéjük nem volt különösebben izgalmas, de lendületes előadásuk feldobta a műsorukat. Az autónál egy gyors fröccstöltés közben láttuk a programfüzetben, hogy mindjárt kezd az Astroid Boys nevű (számunkra ismeretlen) formáció, rap-hardcore stílusban, Beastie Boys-ra hajazó beütésekkel. Kíváncsiságból elnéztünk rá, személy szerint nekem túl sok volt a rappelés, kevés a gitár téma, súly meg semmi. Utána a Betraying the Martyrs folytatta, egész korrekt kis bulit csináltak, viszont a szintetizátoros szereplése (a szintiállvány alól felkapta a póthangszert, azzal zúzott középen) és a vokálja sem nyerte el tetszésünket, néhol inkább már irritált a viselkedése, így a feléről átmentünk a nagyszínpadra, ahol a Pro-Pain csapott a húrok közé. Sosem volt a kedvenceim között, általában pár dal után elvesztem velük kapcsolatban az érdeklődésem, itt pedig még tűzött rám a nap is, úgyhogy irány az autó. A folyadékpótlást követően 18:30-kor a Fear Factory következett, a hőség szerencsére már kezdett veszíteni az erejéből, plusz a színpad előtt már árnyék is keletkezett. Burton C. Bell hangja kissé megkopott az évek alatt, a dalok közötti átvezetőknél néhol szinte elcsuklott, a tiszta ének részeknél is érezhető volt bizonytalanság, némi hamisság, viszont az ordítós részek egész jól szóltak. Ettől függetlenül a zenekar óramű pontossággal tolta végig a műsort, összességében nem okoztak csalódást. A Terror-ra főképp Bogyó miatt mentem be, hisz ezt a zenekart várta a fesztiválon a legjobban. Alapvetően jól szólt, jó volt a hangulat, de valahogy mégsem tartogatott számomra sok érdekességet a zenéjük. Ezután meg szerettem volna nézni a Carcass-t is (azóta a szlovéniai Metaldays-en pótoltam, jelentem: nem vesztettem semmit), de már kezdtünk elfáradni a folyamatos (jó 6 órás), tűző napon mászkálós-koncertezős hangulatban, így inkább picit leültünk, ettünk, ittunk. És végre a nap is kezdett lenyugodni. Egy órányi pihenőt követően a nagyszínpadon az ausztrál Parkway Drive. A kellemes zene mellé jól összeállított színpadi show-t is produkáltak: füst, konfetti ágyú, pirotechnika, fények minden mennyiségben. Az egyik effekt konkrétan úgy nézett ki, mintha wc papír gurigákat lőttek volna a közönségbe. Remek volt a hangulat. A vége felé még egy Rage Against The Machine feldolgozást is eljátszottak. Második nap Arra megdöbbentő tényre ébredtünk (eltekintve a hajnali incidenstől, amikor egy sárga kemping kerékpáron ülő meztelen fickó, diszkógömb bukósisakkal a fején karikázott), hogy az otthonról hozott 30 liternyi vízkészletünk rettentően megcsappant, már szinte alig maradt valamennyi. Kitaláltuk, hogy akkor a dél körüli hő-helyzettől is menekülve kimegyünk a városba, feltöltjük készleteinket. Első körben be is ültünk az autóba, majd a kijárat felé orientálódtunk, ahol egy nem túl kedves biztonsági ember közölte, hogy nem hajthatunk addig ki, amíg le nem vesszük az autóról a fesztivál területére behajtást engedélyező matricát. Tehát lényegében nem jöhetünk az autóval vissza. Így inkább megfordultunk. Menet közben jött az ötlet: hiszen 2 autóval jöttünk, levesszük a másik autónkról is a matricát, aztán majd azt ragasztjuk fel, a leszedett helyére. Kíváncsiságból egy másik kijárat felé mentünk, ahol a sajtós jegy láttán gond nélkül kiengedtek. Löbnitzben, a Konzum előtt padok, árnyék (fesztiválon semmi ilyesmi), kis felfújható medencék. Annyira belejöttünk a lábáztatásba, a hűsölésbe, a német borok kóstolgatásába (na meg egy lengyel társaság tagjai húzóra itták a 7 decis borokat, amitől egész komolyan vörösödött a fejük, egyre sűrűbben és hangosabban használták a „kurva” szót is), hogy végül a More Than A Thousand és a Texas in July fellépését is lekéstük. Délutánra a Sylosis-t már a nagyszínpad árnyékos oldalának széléről szemléltük. Mindig bajban vagyok ezzel a zenekarral, sok dalukat szeretem, sokukat pedig egészen unalmasnak tartok. Amúgy is olyan az egész repertoárjuk, mint egy nagy színes mozaik: heavy metal, trash, death metal, progresszív témák, finom énektől egészen a disznózásig, néhol mindez egy dalon belül. A koncert most egész hangulatos volt, nekem legalábbis most tetszett a felhozatal. Belehallgattunk még az utána következő Deez Nuts-ba is, nem igazán az én világom. Barátnőm be akart nézni a német Eskimo Callboy koncertjére, arra a kompromisszumra jutottunk, hogy bemegyek vele a felére, mivel annál többet nem szeretnék elviselni electronicore zenéjükből. A beengedésnél eddig semmilyen probléma nem merült fel, de most egy másik kedves kis pufók biztonsági szolgálatos hölgy kitalálta, hogy nem vihetjük be a fényképezőgépet, a fotópassz ellenére sem, mivel szerinte nem megfelelő a sajtós karszalagunk színe. Szó-szót követett, végül elsétáltunk az információs konténerhez, szakvéleményért. Azt az információt kaptuk, hogy minden rendben nálunk, esetleg próbáljuk meg más bejáratnál. Na szép! Mivel a másik bejárat jóval messzebb volt, csak visszamentünk az előzőhöz, vitáztunk még egy kört, végül abban maradtunk, hogy egyszeri alkalommal beenged. Mikor ez megtörtént, véget is ért bent a koncert. Belenéztünk az Agnostic Front műsorába, majd a svéd Raised Fist akrobatikus elemekkel tarkított előadásán mulattunk. A nagyszínpadon pedig az estét a Heaven Shall Burn zárta, szintén mindent bevetve, amelyet még negyed órás tűzijáték követett. Harmadik nap A napot a diszkó sátornak nevezett objektumban indítottuk, lényegében egy üres sátor, fülledt levegővel, picit jobb klímával. Egyesek még tegnapról maradhattak itt, megébrednek a földön, 3 perc tánc, aztán negyed óra alvás. Mások délben vicces maskarákban masíroztak: volt békakirály, pókember, férfiakon balerinaruha. A parkolóban már többször láttuk az egyik sátornál az ingyen sör feliratot kiírva. Furcsálltuk, hogy miért vetemedne bárki ilyen jótéteményre. Legközelebb fény derült a rejtélyre: beer bong. Egy nagy tölcsér, egy hosszú, átlátszó gumicső és egy csap, amivel szabályozhatod a folyadék folyását. Volt szerencsénk látni, amint az egyik srác orrán-száján ömlik a sör:) Tűző nap, Born From Pain, aztán Obituary-n már megárthatott a meleg, elkezdett fájni a fejem, kiszáradhattam. Másfél liter vizet pár perc alatt elfogyasztottam, máris kezdtem jobban lenni. Upon a Burning Body végére értünk oda, sajnáltam pedig, mert nagyon szépen szólt. Mutatott Zsolti barátom egy helyet, ahol lehetett hideg fröccsöt vásárolni, amely akkor megváltásnak tűnt. Még az itthon elég durvának számító 6,5 eurós árával is megérte (főleg úgy, hogy Zsolti fizette! Köszi!). Sajnos egy időben játszott a Lamb Of God és a Chelsea Grin, úgy döntöttünk mindkettőbe belenézünk. Aztán a továbbiakban is sűrű volt a program, rögtön kezdett a másik színpadon a Sick of it All, majd annak feléről át Suicide Silence-re. Útközben pedig már láttuk gyülekezni a meteorológusok által beígért viharfelhőket, mivel ez a sátras színpadon volt, nem aggódtam. Nagyon vártam ezt a koncertet, ugyanis a korábbi énekes, Mitch Lucker halála óta nem láttam a bandát. Eddie Hermida (ex All Shall Perish) nekem valahogy nem illett ebbe a képbe, viszont kellemesen csalódnom kellett. Nagyon egyben volt a banda, véleményem szerint még jobban szól, mint korábban. Hermida súlyos énektémáitól még durvább hangulatot árasztott. Közben lecsapott a vihar, a cirkuszi sátrat erősen tépázta a szél, barátnőm aggodalmai láttán kicsit kintebb húzódtunk, ahol meg szurkálták a karomat a szélben lévő homokszemcsék. Hermida bejelentette, hogy a szervezők le akarják állítani a koncertet (majd: „Fuck this Bullshit!”), de végigjátszották. A végére igazán világvége hangulat kerekedett, imádtam:) Az autó felé sietve vitt mindent a vihar, repkedtek a sátrak, hirdetőtáblák, a villámok folyamatosan cikáztak az égen. A közelünkben egy társaság kirakta a székeiket 2 sorba, mint a moziban, és nézték az égi háborút. Véleményem szerint durvább effekt volt, mint a szombati, HSB utáni tűzijáték:) Összességében zseniális fesztivál volt, bár az időjárás néhol próbára tette a túlélő képességeinket. Viszlát With Full Force! Jövőre is jövünk!